BARTIS ATTILA

BARTIS ATTILA
(1968 - ) író, fotográfus

(a Zorkij)

Az első képet a Dunáról készítettem. Már, ha nem számolom a halott Anyámról készült képeket. De azok nem léteztek, kiszakadt a kazettából a film, órákon át a semmire exponáltam. Karácsony másnapján kimentem a hídra, mint szinte minden este. Letettem a Zorkijt a korlátra, hogy ne mozogjon, megvártam, hogy elmenjen a villamos, mert attól beremegett a híd. Egészen másféle képet szerettem volna készíteni, de akkor ez volt. Jobbról a Vár, balról a Parlament, középen jégtörő hajó. Már sötét volt, úgy gondoltam, teljes rekesszel egy perc lenne, de nekem fél perc elég lesz, akkor csak a lámpák meg a jégtáblák fognak világítani. Lenyomtam, magamban számoltam harmincig, aztán elengedtem a gombot. Csak azzal nem számoltam, hogy ami egy pillanatig még előttem van, az nem örökkévaló. Hogy fél perc alatt elkígyóznak az autófények, hajót, jégtáblát elsodor a folyó.

(…)

(a Szent Korona)

A megnyitóra nem engedtek ki. Szerintem nem bármiféle megfontolásból, pusztán csak rutinból. Valószínűleg már az útlevélosztály legalsó szintjén elakadt a kérelmem. Annyira alsó szinten, ahol hozzám hasonlóan már fogalmuk nem volt arról a Fort Knox támaszponton őrzött sugárzásveszélyes repülő tárgyról.

Igaz, még majdnem három évet kellett várni, amíg a régóta kínosan akadozó tárgyalások után az új amerikai elnök, Jimmy Carter végre úgy döntött, hogy a láda kinyitható. Szerintem mélységesen csalódhatott a támaszpont legénysége, amikor kiderült, hogy a magyar Szent Korona se nem repül, se nem sugárzásveszélyes. Bár valószínűleg ugyanekkora csalódást okozott ez jó pár magyarnak is.

Mondom, attól a meghívólevéltől számítva még majd három évbe telt, amíg Kádár János belátta, hogy jobb engednie a magyar emigráció meg a Fehér Ház elvárásnak. Nevezetesen, hogy semmi keresnivalója a Szent Korona közelében, amikor azt Amerika visszaadja nekünk. Egyrészt, mert nem király, csupán egy pártfőtitkár. Ha többet nem, ennyit végül azért csak belátott. Másrészt, mert ha körülbelül négyszáz ember már tömegnek számít, akkor az ötvenhatot követő kivégzések óta sima tömeggyilkos. Ezt nem látta be soha, egyszerűen csak tudta.

De végül csak belátta, jobb, ha más sürgős elfoglaltsága lesz, és nem tartózkodik az Országházban, amikor a Korona hazaérkezik. Bizonyára azért is törődött bele ebbe a feltételbe, mert nem hitt a sugárveszélyben. Eszébe nem jutott, hogy egy évtized múlva szép, fiatal közvélemény-kutató lányok majd arról végeznek felmérést a lakosság körében, hogy melyik legyen az új magyar címer, a Kossuth vagy a koronás. Mondom, hetvenötben, amikor az útlevélosztály legalsó szintje elutasította a kérelmemet, még se Kádár János, se én nem gondoltuk volna, hogy hetvennyolc január hatodikán, amikor a Szent Korona hazaér a Fort Knox támaszpontról, én ott leszek az Országházban, ő nem.

Igazából csak annyi történt, hogy Aaron Broch, egyike azon pár embernek, aki New Yorkban a felső tízezer ízlését formálta, néhány újságíró előtt azt mondta a megnyitón, számára furcsa, hogy Kádár a magyar Szent Koronára aspirál, miközben nem engedi ki az ország legnagyobb alkotóit a saját kiállításukra.

Nem Éva ötlete volt ez a mondat, meg nem is a karmesteré, hanem Aaron Broché. Egyszerűen egy olyan világban nőtt fel, amelyben megtanulta, hogy bizonyos helyzetekben nem az igazságra, értékre, szabadságra, hanem az érdekre kell apellálni. Az igazsággal szemben mindig ott egy másik igazság. Az én igazságom itt van nálam, az övé nála, és egyikünknek se kell a másiké.

Ezt tanulja meg, kedves Éva. Soha senki nem kér a maga igazságából. Nem cserealap. Olyan nincs, hogy adjon egy falat kenyeret, mert igazam van.

Na lássuk, mi van nálunk, ami Kádáréknak már évek óta kéne. És az is fontos, hogy per pillanat mégse legyen téma Magyarországon. Ne legyen hírértéke. Otthon ne kelljen magyarázkodni, ha itt szóba kerül.

Ez a másik, amit itt meg kell tanuljon, kedves Éva. Hogy van, amit még az atombomba sem tud szétrobbantani: a dac. A büszkeség rákja.

Tehát eddig ott tartunk, hogy az érdekre meg az önérzetre kell apellálni, de elkerülve a dacreakciót.

És az se baj, ha meglepjük a tárgyalófelet. Ha valami olyasmivel hozakodunk elő, ami álmában se jutna eszébe. Mert nincs is, amiért eszébe jusson, hisz annak, amit akarunk, meg amit szóba hozunk, nincs semmi köze egymáshoz.

Ön szerint mi az utolsó, amihez köze van a maga fényképészének? Szerintem az lesz a legjobb, ha megnézzük, mi van Kentuckyban abban a ládában.

A vége – Budapest: Magvető K., 2015. – 16.; 529-531.o.