FALUDY GYÖRGY

FALUDY GYÖRGY
(1910 – 2006) költő, író, műfordító

Papirt visz itt a nyár, sirályt a tél,
s a tömeg egyre jő:
csoszog, sziszeg, tolakszik, nem beszél
s a túlparton, mint sötét kályhacső
fordul, mikor leér.

Korlátjánál fagyott gyümölcs a hold,
mit tar kertjében ránkhagyott az ősz
s a rongy batyusok: őskori csigák,
velük a mult – e dühödt némaság,
s a nemzeti nyomor.

Egy éve járok itt nyugat s kelet
mesgyéi közt, rossz deszkapadlaton,
a hordalék, a mély, a víz felett,
és átkelőn elfog a szánalom,
aztán a rémület.

Ruháikat, e szélfútt rongyokat
megszoktam, úgy, mint ők. De nem szemük
zavart fényét a kalapok alatt,
s melyet zokogva hína vissza sok:
a szégyenfára aggatott időt.

Csak egyszer látná meg belső mezét
a víz tükrén e sok kölyök, banya
s e szólamoktól részeg férfinép!
Hidat avatni három nemzedék
a fakorlátról hogyan ugrana!

És így töprengek: negyven lesz-e, húsz
vagy harminc év, mi ide népet hoz,
bölcset, mélyet, tisztest, mást, mint e bús
ütődött had, mely száz irányba húz
s magához is gonosz?

És félelem – elbírja-e a híd
a görgő horda lomha sulyait,
e rút híd, mely csillagporban lebeg,
s mit éjjelente munkáshad javít,
hogy szét ne essék a semmi felett?

Így szánom én az elveszett hadat,
mely menny s pokol közt nyugtot nem talál,
és így szánom magunkat s magamat,
kik dolgozunk és szavalunk vakon,
mint kínpadon, az üres szinpadon.

Mert másnak lángol fáklyánk bíbora:
reánk az éj nőtt, nyálas víznövény,
és köszönet itt nem fakad soha.
Sírunk sarán a pír a fű tövén:
az lesz a glória.

(Budapest, 1946 december)

Digitális Irodalmi Akadémia – http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docI...

A pontonhídon állok,
az ég halvány és tiszta.
Távol Amerikából
miért jöttem ide vissza?
Hogy romjából az ország
építését segítsem?
Ez volna az igazság?
Még századrésze sincsen.
Vagy hogy a Duna hangját
esténként újra halljam,
vagy mert szeretem András
király sírját Tihanyban,
a vízpartot Keszthelyen
és tornyait Budának?
mert annyian kedvelnek
és annyian utálnak?
mert négyzetméterenként
több itt, mint ott, a szellem,
de senki sincs, ki megvéd,
mert ritkaság a jellem?
mert dúlt sírokban szerte
itt fekszik annyi ősöm?
vagy mert minden domb, lepke
és gyom jóismerősöm?
vagy mert itt belelátok
az emberek fejébe
és mert enyém a lányok
s az asszonyok szeszélye?
vagy csak kíváncsiságom
ösztönzött, hogy megnézzem:
lesz ünnep még e tájon,
vagy nincs már mit remélnem?
Mindez csupán kulissza,
mellébeszélés, maszlag –
önzésem hajtott vissza,
hogy költő maradhassak.
Szebb volt a mások földje
s nem tartanék hazámmal,
ha sodronyként nem kötne
ide minden hangszálam,
mert nyelvvel-szájjal lógok
terajtad, Magyarország,
ahogy az acéldróton
csügg szájjal a légtornász,
tapsolni itt tapsolnak,
csak itt lehet lebegnem
az űrben, s itt kapok csak
sóhajt, ha majd leestem.
(1946-1950)

Digitális Irodalmi Akadémia http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docI...