GERGELY ÁGNES

GERGELY ÁGNES
(1933 - ) költő, prózaíró, esszéista, műfordító

A Marx térnél a munkások csatlakoztak az egyetemistákhoz, a kanyarban Romola fölnézett, s egy távolodó körúti ablak mögött rémült kis arcot pillantott meg, riadt sárga szempárt s egy üveges kiáltást, hogy „ne! ne avatkozz bele!” Ebben a pillanatban újabb jelmondat harsant végig a tömegen, elölről hátra, először döbbent-ritmikusan, aztán erőteljesebben: „Ruszkik, haza! ruszkik, haza!” Romola megtorpant. Ruszkik, haza. Berlinig űzték a németeket, a gettó falát szétverték, aztán… Igen, Sztálin. Egy másodperc múlva már ő is kiabált. Így érkeztek a Parlamenthez.

Sötétedett. A tömeg Gerő Ernőt követelte. Előbb, hogy jöjjön ki. Aztán, hogy mondjon le. Teltek a félórák, az órák. „A kormány szilárd” – mondta Décsey Raymond. Egy hangszóróból valahonnét megszólalt Gerő, szavait elnyelte a fütty és az ordítás, „hallottátok – süvöltötte egy férfihang –, hallottátok, azt mondta ránk, hogy csőcselék!”, de semmit nem lehetett tisztán hallani, a sötétedésben valaki fáklyát , gyújtott, „Nagy Imrét kormányra – szótagolta a tömeg –, Nagy Imrét kormányra”, s mikor Nagy Imre megjelent a magasban, és azt mondta: „Elvtársak”, a tér felől felzúdult a tiltakozás, és Nagy Imre helyesbített: „Honfitársak”, de addigra már összekeveredtek a jelmondatok és az emberek, a tömeg fele dühödten éljenzett, a másik fele izzadtan kiabálta: „Verjék le a csillagot!” „Azt nem!” visította valaki, s Romola akkor vette észre az alacsony, szigorú nőt, a marxista szeminárium vezetőjét és mellette a halálsápadt Tordait, aki úgy meredt föl a Parlament ötágú csillagára, mintha a földet akarnák kiszedni a lába alól. „Mióta ember néz az égre, vörös csillag volt a reménye” – idézte Gyula halkan Ady Endrét, és Romola arra gondolt: az a templom, amelyiken nincsen kereszt, az nem templom, hanem disznóól… az a gyár, amelyiken nincsen csillag, az nem gyár, hanem… az a Parlament, amelyiken nincsen semmi… De nem lehetett megállni. Mindnyájan kiabáltak. És a hangszórók hörgése és a teherautók búgása között, mintha bálna úszna fölöttük, meglódult a tömeg. És senki nem tudott semmit.

Stációk – Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum – Budapest, 2011.