GERŐ ANDRÁS

GERŐ ANDRÁS
(1952 - ) történész, egyetemi tanár

(…)

– Mi egyébként szerintem 1972 óta ismerjük egymást, az Országgyűlési Könyvtárból, ahová mind a ketten szinte naponta bejártunk. De te hogy jelentél meg ott, ezek szerint rögtön a leszerelésed után?

– Hát úgy, hogy kinéztem magamnak az Országgyűlési Könyvtárat, mert közel volt hozzánk. Mi akkor a Margit híd pesti hídfőjénél laktunk, és a bölcsészkarra jártam, amely akkor még régi nevén a Piarista közben, mai nevén a Pesti Barnabás utcában volt.

– Már volt 2-es villamos?

– Hogyne! Csak néhány megállóra laktam tehát a bölcsészkartól, és pontosan kettőre az Országgyűlési Könyvtártól. Vagyis útba esett otthonról is meg az egyetemről is. A Piarista közi épület egyébként 2000 óta újból az egyházé, és csak megjegyezném, hogy a magyar katolikus egyház mohósága korlátlan. Mert nagyon szépen rendbe hozták az épületet állami pénzből, csak hát nem tudják kihasználni, ezért kiadják más intézményeknek. Nagy megdöbbenésemre az egykori kari olvasóterem helyén ma egy Marks & Spencer van, amivel önmagában semmi bajom nem lenne, de akkor talán nem kellett volna ilyen vehemensen visszakövetelni a bölcsészkar épületét. Zárójel bezárva, ha ez az volt. Tehát elkezdtem járni a parlamenti könyvtárba, ahová akkor sokkal-sokkal egyszerűbben be lehetett jutni, mint ma. Ma ez egy nagyon bonyolult procedúra. Az Országgyűlési Könyvtárról külön érdemes beszélni. Ez is életem egyik tanulságos története, amely arról szól, hogy valami úgy is tud szellemi műhelyként működni, ha nincs intézményesült formája. Mert képes létrehozni egy intellektuálisan meghitt közösséget, és ez sokkal produktívabb lehet, mint sok formális akadémiai és tudományos szerveződés. Az Országgyűlési Könyvtár akkoriban igazi szellemi műhely volt. Nemcsak abban az értelemben, hogy ott fantasztikusan jó körülmények között lehetett olvasni…

– Hanem abban az értelemben is, hogy volt egy nagy dohányzója, asztalokkal, hatalmas karosszékekkel, amely ideális beszélgetőhely volt.

– Így van, és ismerkedni is lehetett, hiszen a könyvtár egy barátkozópiac is volt, sőt, férfi-nő játékokra is lehetőséget nyújtott, ami szintén nagyon fontos az ember életében, de emellett valóban nagyon jókat lehetett beszélgetni. Intellektuális problémákról, politikai problémákról, már csak azért is, mert sok olyan ember járt oda, aki szerintem fesztelenül, kötetlenül megnyilatkozhatott abban a térben.

– Szabó Miklós például.

– Elsősorban Szabó Miklós, de bizonyos értelemben ilyen volt, noha szikárabb tudományos alkat, Bertalan László, a szociológus, aki nagy írásbeli életművet nem hagyott maga után, de szerintem a szociológiában az ország legképzettebb emberei közé tartozott. Ilyen volt a sok manírral teli, de intellektuálisan nagyon érzékeny ember, Lackó Mihály, akivel szintén nagyon sok mindenről lehetett beszélgetni, és sorolhatnám. Én nagyon sokat köszönhetek ezeknek az országgyűlési könyvtárbeli éveknek, és őszintén sajnálom, hogy a könyvtárnak ez a funkciója gyakorlatilag megszűnt. Nem annyira a kor, mint inkább a biztonsági szabályok megváltozása miatt. Ez egy szabad bejárású könyvtár volt a Kádár-rendszerben.

– Én minden nap bejártam. Rengeteget olvastam, rengeteget beszélgettünk, vitatkoztunk, és azt hiszem, a könyvtár sokkal inkább meghatározta a gondolkodásomat, mint maga az egyetem.

– Pontosan, és napi szinten beépült az életünkbe. Nagyon kellemes közeg volt, az ember el tudta magával hitetni, hogy csinál is valamit, ami nem mindig volt igaz, hiszen sokszor több időt töltött a dohányzóban diskurálással, mint bent az olvasóteremben olvasással, de meggyőződésem, hogy ez sokunknak épülésére szolgált.

– Én egyébként máig hálás vagyok a sorsnak, hogy nem az Akadémiai Könyvtárba vetett, amely a demokratikus ellenzék fészke volt abban az időben, hanem ebbe az életteli és szabad közegbe, amilyen akkor az Országgyűlési Könyvtár volt.

– Igen, semmi doktrinerség nem volt a légkörében, minden szabadon megvitatható volt. Amikor később, egyetemistaként, olvastam Jürgen Habermasnak A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásáról szóló könyvét, amelyben még a 19. század kapcsán beszél az okoskodó kisnyilvánosságról – és az okoskodó jelző itt nem pejoratív –, ráismerem, hogy az én életemben ez megvolt a parlamenti könyvtárral. Az ott igazi okoskodó kisnyilvánosság volt. Soha nem nagy társaságban folytak ezek a diskurzusok, mindig intim körben, két-három-négy-ötfős társaságokban, soha semmi akciós következménye nem volt a társalgásunknak, tehát tényleg csak okoskodtunk, nem váltottuk meg az utcán a világot.

– Okosodtunk, egymástól is, nemcsak a könyvektől.

– Igen. Gyakran poénkodó formában…

– Hát veled nem is nagyon lehetett másként.

– Na jó, jó, mert egy csomó minden adta magát hozzá. Emlékszem, Szabó Miklós csinálta azt – ő ugye történész volt, és a rendszerváltás után országgyűlési képviselő is lett az SZDSZ-ben, sajnos már ő is meghalt –, hogy időnként aláírogatott mindenféle tiltakozásokat. Sose felejtem el, egyszer ültem mellette a könyvtárban – akkoriban valamit éppen megint aláírt –, és ráírtam egy papírra, hogy „Emelték a piros retek árát. Tiltakozom”. Aláírtam, és odatoltam elé a papírt, hogy na gyerünk, írd alá. Miki elolvasta, hunyorgott egyet szokása szerint, és aláírta. Miki nagyon okos ember volt, elképesztő teóriákkal, egyszer például hosszan és logikusan elmagyarázta nekem, hogy csak Fidel Castro ölethette meg Che Guevarát. És tudod, hogy mi a furcsa? Lehet, hogy igaza volt. Máig nem tudjuk.

Mihancsik Zsófia: Életút interjú Gerő Andrással – 2. rész – geroandras.hu, 2011.


A saját életemnek akkor vált részévé a tér, amikor 1972-ben, a kötelező katonai szolgálat után elkezdtem az ELTE Bölcsészettudományi Karára járni. A Katona József utcában laktunk, a bölcsészkar pedig a Pesti Barnabás utcában (ma: Piarista köz) volt. A két pont között a legrövidebb közlekedési útvonalat a 2-es villamos jelentette, ami azóta is létezik, és azóta is keresztülszeli a Kossuth teret. Így a tér számomra napi látnivalóvá vált. Ennél azonban fontosabb, hogy a téren, a Parlament épületében volt (és van) az Országgyűlési Könyvtár.

A könyvtár – ahová manapság sokkal macerásabb bejutni, mint a kommunizmus idején – jószerivel második otthonommá vált, és ez így maradt az egyetem elvégzése után is, nagyjából a 80-as évek végéig. A parlamenti könyvtárnak számomra rengeteg előnye volt. Útba esett lakóhelyem és az egyetem között. Jól működött, hiszen a kért könyveket pár perc alatt kihozták. A vizsgaidőszaktól eltekintve nem volt zsúfolt. A ruhatáros hölgy kis privát büfét is üzemeltetett. A könyvtár ráadásul szép volt, és nagyjából minden könyvhöz hozzá lehetett férni, amelyikre szükségem volt. Talán a hely is szerepet játszott abban, hogy kandidátusi disszertációm témájául a Monarchia Magyarországának népképviseletét választottam, hiszen ehhez a témához – speciális gyűjtőköre miatt – leginkább erre a könyvtárra volt szükség.

Egy idő után kiderült: ez a könyvtár több mint könyvtár. Klub, vitafórum, a szabadság kis szigete; Jürgen Habermas kifejezésével élve az okoskodó nyilvánosság színhelye.

Az idejárok között kialakult sajátos összetartozás-érzet barátságok, szerelmek születésének teremtett lehetőséget, s teret engedett egy igencsak toleráns vitakultúrának. A szociális élet a könyvtár előterében folyt. Az olvasóterem adta az ottlét igazolását, az előtér jelentette a szocializációs és szociális értelmet. Felnőttesedő fejjel az ember némi iróniával állapíthatta meg, hogy a Parlament egyik fizikai részén, a hivatalos politika színterein a gondolat szolga, egy másikon, itt a könyvtárban, viszont szabad. Egy abnormális világ normális reakcióját lehetett megélni.

Ezért persze – merthogy a Kossuth tér több szálon is része lett, volt az életemnek – még nem írtam volna róla könyvet.

Az 1980-as évek felé a Corvina Kiadó felkért: írjak a Hősök teréről egy angolul és németül kiadni tervezett, illusztrált könyvet. Akkor még azt hittem, ez csak egy munka, amit tisztességesen el kell végezni. De már közben is, utóbb aztán végképp kiderült: szenvedélyes kapcsolat született. Lényegében innen kezdett datálódni az az intellektuális viszony, ami engem a szimbolikus politikához, az identitáspolitikához mint történettudományi területhez köt. Más is érdekelt és érdekel, de az az irányultság azóta is végigkíséri pályámat.

Tudtam, sok-sok éve tudtam, hogy a „nemzet oltára”, a Hősök tere után nem fogom tudni elkerülni az építő Steindl Imre által az alkotmány templomának nevezett épületnek, a Parlamentnek helyet adó, azt körülvevő tér történetének feldolgozását. Mert míg szimbolikus politikai szempontból a Hősök terének nemzeti esszencialitása van, addig a Kossuth tér lényegi mondandóját a hatalmi politikai jelleg adja, ez Magyarország politikai főtere. Az „oltár” és a „templom” pedig spirituálisán és intellektuálisan összetartozik — még akkor is, ha két különböző helyen vannak, s az én életemben nagyjából 20 év kellett ahhoz, hogy találkozzanak.

A tér és én – sok kisebb-nagyobb kitérő után – végre találkoztunk, a randevúból született meg a könyv 2008-ban.

Személyes történet – In: A múlt elkezdődött / szerk. Gáspár Zsuzsa – [Budapest]: Dunaholding, 2012. – 28-29. o.