GYURKÓ LÁSZLÓ

GYURKÓ LÁSZLÓ
(1930–2007) író, újságíró, színigazgató, országgyűlési képviselő

Az Országházat őrző harckocsik legénysége is beszédbe elegyedett a tüntetőkkel. S akkor a környező házak tetejéről tüzet nyitottak a térre: a sortüzeknek sok, feltehetőleg több mint száz halottja és sebesültje volt, szovjet katonák is.
A téren iszonyatos pánik tört ki. A menekülők letaposták egymást, benyomták a Parlament egyik kapuját, beugráltak a szemközti Földművelési Minisztérium földszinti ablakain, a szovjet harckocsik mögött kerestek menedéket a golyók elől. A tankok viszonozták a tüzet a szemközti épületekre. Aki jelen volt ennél a tömeghalálnál, hallotta a tébolyult üvöltést, a haldoklók hörgését, a sebesültek jajgatását, látta a békés képzeletet felülmúló képeket: egy embert, akinek bal lábát szétroncsolta egy sorozat, s fél lábon ugrálva igyekezett menedéket keresni; egy fiút, aki bámulva nézte csuklóját, hiányzó kézfejét, miközben vére az arcába lövellt; egy asszonyt, aki szakadatlanul forgott, hogy testével fedezze karon ülő gyerekét; egy fiatal párt, aki egymás kezét fogva rohant hol erre, hol arra, míg a fiút lelőtték, s a lány leült melléje – soha nem fogja elfelejteni azt az órát.

Gyurkó László: 1956: Előtanulmány és oknyomozás. – Budapest: Magvető, 1987.

Az Országház előtti hatalmas tér úgy megtelt, mint néhány órával azelőtt a terecske a Petőfi-szobornál. Nem tudni, mi vezette ide a felvonulókat. Feltehetőleg az, hogy a Parlament épülete a magyar állam jelképe. S addigra megfogalmazódott az első konkrét követelés: Nagy Imre beszéljen a néphez. Ki gondolt azzal, hogy Nagy már rég nem miniszterelnök, s nincs az Országházban? Lassan besötétedett, kezdett hűvösödni, senki sem törődött vele. Nagy Imre nem jött; a tömeg állt és várt, énekelt, kiáltozott. (…)
Közben beesteledett, sötét lett. Az Országház előtt a tömeg állt és várta Nagy Imrét. Erdei Ferenc miniszter, a Parasztpárt egyik volt vezetője kiment az erkélyre, szólni akart. Egyetlen szavát sem lehetett érteni az ellenséges üvöltéstől; a tüntetők csak Nagy Imrét akarták hallani. A volt miniszterelnök még mindig nem jött, a tömeg egyre fáradtabb, ingerültebb lett. A tér egyszer csak sötétségbe borult, elaludtak a lámpák. A tömeg felmorajlott, fáklyákat gyújtott újságokból, papírlapokból. Lobogtak az apró lángok tízezrei, mint a mécsesek. Aztán megint kigyulladtak a fények.
Nagy Imre nyolc óra felé lépett ki az erkélyre. Két munkatársa fogta a karját; az erkély kicsi, korlátja alacsony, előtte a mélység: dísznek építették, nem arra, hogy innen szónokoljanak. A rádió egyik munkatársa a lábánál hasalt, kezében mikrofonnal.
Hányan ismerték fel, nem tudni.
Azt sem, hányan hallották, mit mond; az erősítés még a korabeli technikához képest is gyatra volt.
– Elvtársak! – kezdte Nagy Imre.
Csoportok füttyögettek, tiltakoztak, szavalókórusok szólaltak meg: Nem vagyunk mi elvtársak! A jelszó továbbgyűrűzött a téren, ki tudja, hányan ismételték. Nagy Imre megzavarodott: néhány semmitmondó mondatot mondott rendről, fegyelemről, a szocialista demokrácia kibontakoztatásáról, a párt megújulásáról. Aztán megszólalt a Himnusz, talán ő kezdte, talán valaki a tömegből: „Isten áldd meg a magyart.” Százezer ember vigyázzban állt. „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.” Nagy Imre visszalépett a fenyegetően sötét erkélyről a Parlament hatalmas, cikornyás, fényben úszó termeibe.

Gyurkó László: 1956: Előtanulmány és oknyomozás. – Budapest: Magvető, 1987.