HANÁK PÉTER

HANÁK PÉTER
(1921 – 1997) történész, egyetemi tanár

Hirtelen rettenetes dördülés rázott meg bennünket: Az Akadémia utca orosz nehézfegyverei tüzet nyitottak, hat-nyolc tank, több géppuska mellett világosan kivehető volt a közelből egy gépágyú ütemes puffogása is. Zoltánnal egy páncélautó mögé ugrottunk, Kató Pista valahol a kapu közelében húzódott meg. Az első pillanatokban maguk a nagy erejű dörrenések rémítettek meg, csakhamar az a tudat, hogy a Parlament előtti népet, köztük a mi fiainkat lövik ágyúgolyókkal, repeszgránátokkal, géppuskával. Az Akadémia utcából a tűz a Parlament és a Rákóczi szobor közötti térségre, illetve a Parlamentárkádjai felé irányult, és szüntelenül folyt. A nekivadult tüzelést az orosz tisztek mellett polgári ruhás magyar egyének irányították, akik magyarázgattak az oroszoknak. Némán fogtuk Zoltánnal egymás kezét, a fülünk zúgott, csengett, a torkunk elszorult. Néhány golyó felénk is szállt. Az egyik a pártközpont falából vágott ki törmeléket. Ekkor egy ugrással behúzódtunk a pártközpont falának egyik mélyedésébe. Kató Pista is hozzánk szaladt. A néma kétségbeesés után néhány akadozott szóval beszélgettünk. Az állandó erős dörrenések keltette szívdobogás mellett borzalmasan nehezedett ránk az a szörnyűség, hogy ágyúkkal lövik a fegyvertelen tüntetőket. Ez szinte példátlan a történelemben - legalábbis a magyar történelemben. Mi lehet a Parlament előtt? Úgy emlékszem, öt-hat percig tarthatott ez az iszonyú tűz, aztán valamelyest enyhült; hallottunk „nye sztreljaty" vezényszót is. Azt ajánlották, hogy gyorsan távozzunk biztos helyre. De Zoltán nem akart menni, én sem. Ezek után mindenképpen be akartunk jutni, küldetésünknek még inkább eleget akartunk tenni: megállítani a vérengzést. Így álldogáltunk a falhoz bújva, rettenetes izgalomban.

Egyszerre - és ettől kezdve minden olyan kábult, félig önkívületi állapotban pergett - a Zoltán [abban az időben átmenetileg Beloiannisz - K. A.-N. J. L.] utcából éles kanyarral egy magyar nemzeti páncélautó gördült a pártközpont elé, rajta négy-öt magyar tiszt géppisztolyokkal, az autón egy golyószóró. Néhány pillanatig csodálkozva néztük, majd sűrű golyózápor pattogott körülöttünk. Hasra vágódtunk, a járda mellett álló orosz páncélautó kerekeihez kúszva kerestünk fedezéket. A magyar felkelők tűz alá vették a közelükben lévő orosz páncélosokat, hogy elhallgattassák őket, és tűzharcba keveredtek a bejáratnál álló orosz és magyar AVH-s őrséggel. Sorozatok zúgtak fölöttünk, golyók koppantak a falakon, aszfalton, majd itt-ott közelünkben is kézigránátok tüze lobbant. Erős robbanások hangzottak. Egyszerre tompa ütést éreztem a pártközpont felé fekvő jobb lábamon. Átvillant rajtam, hogy bizonyára megsebesültem, de fájdalmat nem éreztem, erre időm sem volt. A nemzeti páncélautó lefelé, az Akadémia felé húzott, és srégen kezdett a kapura tüzelni - ismét fedezetlenek voltunk. Ugyanakkor láttam, hogy a fedezékünk, az orosz páncélautó túlsó kerekeinél ismét kézigránát robbant: bennünket dobálnak valahonnan - villant át rajtam. Valaki szemköztről vérző, kormos arccal rohant előttem el. Kató Pista is egyszerre felugrott és beszaladt a kapun.
(Tőle utólag tudtam meg, annyi lélekjelenléte volt, hogy ösztönös mozdulattal feltartotta a kezét, úgy futott be a kapun, föl a lépcsőkön. A pártközpont lépcsőházának márványoszlopai mögül géppisztolyok meredtek rá. Szerencsére volt ott egy ismerőse, az igazolta, majd motozás után őt beengedték.)

Kató után Tóth Zoltán ugrott fel, átszaladt a kaputól elválasztó két-három méteren, aztán egyszerre felbukott a kapunál. Ezután én sem maradhattam, néhány kétségbeesett ugrással befutottam és lezuhantam a főbejárat ajtaja mögé, szorosan a falhoz. Gubbasztva feküdtem talán egy percet, körülöttem még mindig ropogtak, csattogtak a golyók. A csapóajtó üvegei fölöttem csörömpölve szétfröccsentek, a szilánkok kezembe, arcomba vágódtak. „Még élek" - mondogattam másodpercenként. Óvatosan körülnéztem. Homályosan - alig érzékelve a látottak jelentőségét - észrevettem, hogy Zoltán arccal a földre bukva, fejjel előre fekszik. A kapuban már csak egy páncélsisakos orosz katona áll és lő kifelé. Egyszerre csak ez a katona is megvonaglik és összeesik. (Később a kötözőben tudtam meg, hogy haslövést kapott.) Magam maradtam a bejárat előterében. Ekkor hirtelen, teljesen ösztönös elszánással felugrottam, beszaladtam az előcsarnokba. Körülöttem itt is, ott is nagyot koppant a fal, a márványoszlop, de erről tudomást sem véve szaladtam föl a lépcsőkön, majd gyorsan be egy kis oldalszobába, ahonnan már többen menekültek egy kétméteres falon átmászva a pártközpont belsejébe. Nagy erőfeszítéssel felhúztam magam a falon, leugrottam. Ekkor nyilallt először élesen a lábamba a fájdalom. Felhúztam a nadrágom szárát- a lábam csupa vér volt, és erősen vérzett egy kb. két centis sötétvörös, félkör alakú sebből.
Ahogy fölértem az egyik szobába, sántikálva, sziszegve, éppen az egyetemi küldöttség már korábban érkezett és simán beengedett tagjaival, Kardos Tiborral, Beér Jánossal, Székely Györggyel és Hermán Józseffel akadtam össze. Ők szörnyülködve néztek végig, majd Tánczos Gábor segítségével lekísértek az alagsorba, a konyhából sebtiben alakított kötözőbe. Hamarosan előkerült Kató Pista is, izgatottan tudakolva a történteket. Én Tóth Zoltán felől kérdeztem, bejött-e, megvan-e? Utoljára a kapuban fekve láttam, nézz utána, kértem. Kató elsietett és pár perc múltán komoran közölte, hogy Zoltán meghalt, fejlövést kapott. Most hozzák be, most terítik ki. Sírni kezdtem - Kató erőtlenül vigasztalt.

Részlet Hanák Péter 1956. november 9-11. között írott visszaemlékezéséből .- In.: Kossuth tér 1956 / Kő András, Nagy J. Lambert .- Bp.: Teleki Alapítvány, 2001.