HORVÁTH ZOLTÁN

HORVÁTH ZOLTÁN
(1900-1967) politikus, újságíró, történész, egykori országgyűlési képviselő

Két nagy tömeggyűlés, illetve összejövetel emléke él bennem nagyon elevenen: 1918. november 16., a Népköztársaság kikiáltása és 1919. január 29., Ady temetése. A Népköztársaság kikiáltására kordon-igazolványt kaptam, és így jelen voltam a képviselőház és a főrendi ház utolsó ülésein, s végül a kupolacsarnokban, ahol a Magyar Nemzeti Tanács tartotta ülését.

A képviselőház (amelybe már a háború alatt is néhányszor bejutottam) rettenetes szomorú, szürke, gyáva és szánalmas benyomást tett. Az ülés alig néhány percig tartott, s az egy hónappal hamarabb még hangoskodó és legénykedő képviselők, akik nem győzték becsmérelni Károlyit és párthíveit, most megszégyenülten húzódtak meg üléseiken. Nyilván nem mertek távol maradni, mert azt tüntetésnek foghatták volna fel, de itt a szájukat sem merték kinyitni. Soha nem felejtem el azt a megvetést, amit éreztem, mikor kiderült, hogy a t. Házban egyetlen ember sem akad, aki akár egy szóval is vállalkoznék a nemrég még istenített vezére, Tisza István elparentálására. Aljasnak és gyávának tűnt az egész, mint a korbácsütés, úgy hangzott a teremben Fényes László harsány kiáltása: „Saját bűneinek terhe alatt roskad össze ez a képviselőház!" Senki nem felelt egyetlen szóval sem. Az utolsó dualista magyar képviselőház utolsó ülése olyan szégyenletes és sivár volt, mint egész élete.

A képviselőháznál valamivel méltóságteljesebb volt a főrendiházi ülés. Wlassics Gyula báró, akiről tudtam, hogy ő járt el IV. Károlynál, hogy őt lemondásra bírja, az elnöki székből nem azt hirdette ki, amit tőle vártak, hogy ugyanis a főrendiház önmagát feloszlatva megszűnik, hanem azt, hogy számot vetve az adott helyzettel, a főrendi ház felfüggeszti további munkáját.

De akkor ez az árnyalati eltérés nem sok érdeklődést váltott ki. Mialatt a két búcsúzó testület gyászos hangulatban tartotta ülését, a kupolacsarnokban gyülekeztek a hallgatók, s a Nemzeti Tanács tagjai. Mikor a főrendiházi ülésről jövet bejutottam a kupola alá, ott már néhány száz ember volt együtt, s a terem jobb sarkában, ferdén állított emelvényen lévő asztal mögött ültek a Tanács tagjai. Hock János elnökölt, mert Károlyi kormányalakítása óta ő volt a Nemzeti Tanács elnöke. (Akkoriban híre járta, hogy a neki felajánlott váci püspökséget nem fogadta el, mert, mint mondta, nem kíván politikai érdemekért egyházi kivételezésben részesülni.) Hock János a képviselőházi ülésről jött át a kupolacsarnokba, ahol Károlyi Mihály a kormány nevében előterjesztette a javaslatot, s azt a Nemzeti Tanács egyhangúan és lelkesen fogadta el: Magyarország megszűnt mint királyság, és a Magyar Népköztársaság nevet vette fel. Az aktus alatt megrendítő élményben volt részem. A főrendiház felőli szélen álltam, meglehetősen hátul. Egyszerre mögöttem kinyílt egy kis egyszárnyú ajtó, és hárman léptek be, jóformán hangtalanul a terembe. Egy asszony és egy férfi támogatott két oldalról egy harmadik, nagyon roskatag férfit. Alig ismertem rá ebben az elveszetten, tétován maga körül tekintgető férfiben Ady Endrére. Az asszonyban a feleségére ismertem, s a másik férfi, úgy emlékszem Bölöni György volt, de ez nem bizonyos.

Amennyire mély megindultságomban és izgalmamban megállapíthattam, senki sem vette észre a belépő Adyt. Az emelvényen Hock beszélt, mindenki rá figyelt. Emlékezetembe vésődött az Adyhoz oly közelálló Hatvány Lajos arca is, aki, mint a Tanács tagja ott ült az emelvényen, és feszülten figyelni látszott Hock szavaira. Oly nagy volt az izgalom, az öröm, hogy az emberek alig-alig is nézhettek maguk köré. Ady és kísérői talán 6 percig tartózkodhattak a teremben, amikor ugyanolyan észrevétlenül, mint ahogy bejöttek, ismét elmentek, anélkül, hogy bárkihez szóltak volna, vagy bárki megszólította volna őket.

Ezt a jelenetet azért is tartom fontosnak, mert utóbb ismeretlen forrásból terjesztették azt a legendát, hogy Ady az előtte tisztelgő küldöttségnek azt mondta: „Ez nem az én forradalmam." Aki látta Adyt ezekben a napokban, aki felmérhette egész állapotát, az egy percig sem adhatott hitelt ennek a híresztelésnek. Ady olyan megtört és már-már nem is élő állapotban volt, hogy nem ilyen egyértelmű állásfoglalásra, de még egy összefüggő mondat megfogalmazására sem volt képes. Lesznai Anna mesélte, hogy ezekben a napokban fennjárt Adynál, aki a Halottak élén egy példányát akarta neki dedikálni, de egymásután 8 példányt vett elő, s nem volt képes egy sornyi dedikációt leírni, amíg végül lemondóan legyintve abbahagyta a kísérletezést.

A kupolacsarnoki határozat után a Nemzeti Tanács kivonult az Országház térre. Én egy emeleti erkélyre furakodtam ki, és onnan olyan látvány tárult elém, amihez hasonlót, azt hiszem, Budapesten sem az előtt, sem azóta nem láthatott senki, aki nem volt itt. Egykorú újságok szerint félmilliónyi ember gyűlt össze. Én csak annyit láttam, hogy az egész tér zsúfolásig tele volt, de tele volt valamennyi környező útvonal is. A velem szemben nyíló Alkotmány utcán végig feketéllett a tömeg, s minden mellékutcában ezer és ezer ember tüntetett, lobogtatott, ujjongott a hírre: megalakult a Magyar Népköztársaság. Megvallom, úgy emlékszem, ez is volt az októberi forradalom korszakának utolsó nagy öröme – ettől kezdve egyre romlott és pusztult minden körülöttünk – magának a kormánynak a népszerűsége is. Mégis talán meg kell említeni, hogy a Károlyi-rendszer mellett tett hitet – bár gyászos hangulatban – az a legalább negyedmilliónyi ember, aki a Nemzeti Múzeum körül vonult fel Ady Endre temetésére. Minden rendezés nélkül, sem karhatalom, se más rendfenntartó közeg nem jelent meg – el sem lehetett képzelni, hogy egy költő temetése ilyen hihetetlen tömegeket visz ki az utcára, január végén, fagyban és havazásban, szélviharban. A Károlyi-rendszer, a hőskorabeli Nyugat, a Társadalomtudományi Társaság – az egész haladó magyar értelmiség vonult fel itt utoljára, hogy tüntessen és hitet tegyen tulajdonképpeni életre hívója és mindvégig hűségben megmaradt prófétája, Ady Endre emléke mellett. Eszembe jutott ezen a temetésen az alig négy hónap előtti temetés: Szabó Erviné, amelyiken csak néhány százan jelentünk meg a Farkasréti temetőben, de amelyiknek alkalmából valamennyi magyarországi ipari üzemben 10 percre szünetelt a munka, több százezer munkás tett hitet egyik leghűségesebb harcosa emléke mellett. Most úgy tetszett, az egész nemzet tesz hitet nagy forradalmi igehirdetője, az oly sokat üldözött, félreértett és megtagadott Ady Endre mellett.

Horváth Zoltán visszaemlékezése – In: Mihályi Gábor: Két apa között: a magyar baloldal tragédiája 1899-1990 – Bp.: Kalligram, 2012. – 87-89. o.