KARÁTSON GÁBOR

Karátson Gábor
(1935 - 2015) író, műfordító, festőművész, filozófus

Kossuth tér

Kormozott lombikban, fekete gyöngyben álltunk. Lombikok, gyöngyök, egymással olykor egybefolyva, mindig az éj megfelelő töredékei szerint, ott kezdtek kialakulni a Parlament sötét épülete előtt, a téren. Sötét volt a Parlament, csak a vörös csillag izzott a kupola tetejében.

Jön-e Nagy Imre vagy sem, fog-e szólani vagy nem, nyilván nem érdekelt. Mit is tudhatna mondani ebben a pillanatban, ennek a rettenetesen sok embernek?

A fényképe, villanófényben, szemből, újságkivágás, ahogy a parlamenti erkélyre lép, sok éve itt áll a szobámban, Fanny hurkolt köréje háromszínű szalagot. Gyertyát szoktunk gyújtani előtte október 23-án. A magyar nyelvet, halálos perében, ő fogja majd megmenteni azzal, hogy megalkuvón hazug szót nem vesz ajakára; voltak az utcai harcok, volt az a rengeteg hősi halott és áldozat, de kellett valaki, aki így hal meg egyszerűen a nyelvért, professzorosan. Ha Nagy Imre nem hal meg akkor a nyelvért, magyarul még ennyire sem lehetne igazat beszélni, mint ma - így is elég nehéz. Huszonharmadikai jelenését azonban, professzorosan (szocialista professzorosan) életidegen mondataival, a szerencsétlen megszólítással valami törölte belőlem, a fáklyává sodort újságok képével együtt.

A saját lombikomban álltam, s nem mindig láttam ki belőle.

De kopp, a lombik hirtelen kinyílt.

Ruszkik haza!, Veszszen Gerő!, a sokaság mint hatalmas vízesés, szakadatlanul harsogott; de hirtelen elhangzott valami, élesen és határozottan, ami ijesztően nem illett az általános és vidám és úgyis már halálra szánt ordítozásba.

- Le a vörös csillaggal!

Hátrafordultam, két harmincöt év körüli férfi állt ott. Két sohasem látott, idegen arc. Ostobán hangzik, egész Budapest ott volt, a körülöttem üvöltő százakból, ezrekből sem láttam még soha senkit, de róluk ez nem jutott eszembe.

Az eddigieket még ki lehet talán majd magyarázni a hibák kijavításának szándékaként, ez viszont már olyan, mintha a szocializmusra készülnénk kezet emelni. Ezek ránk hozzák az oroszokat.

Ki ne tudná: ahol egyszer a félholdas lobogót kitűzték...

- Oltsák el a csillagot!

Rendező voltam, érted.

A provokátorokat felbérelni se kell, eljönnek ők maguktól.

Harmincnégy évvel később, egy Tűzoltó utcai megemlékezésen, hol a történész Gosztonyi Péter mond éppen beszédet, egyszer csak észreveszem magam mögött ugyanazt a két harmincöt év körüli pofát: Gosztonyi zsidóságán ékelődnek hangosan.

Megszólítottam őket, ott a Parlament előtt már:

- Nagyon kérem önöket, ezt ne kiabálják.

- Aztán miért ne? - csodálkoztak.

- Nézzék, eddig még minden sikerült, de ha az oroszok...

Ott álltunk a Rákóczi-szobor közelében; és most:

- Le a vörös csillaggal! - hangzott a kiáltás a tér túloldaláról.

- Na látja! - nevettek ezek.

- Öt perc múlva már együtt kiabáltam a tömeggel - szoktam mesélni:

„Lea vörös csillag-gal! Lea vörös csillag-gal!”

El is oltották aztán. De nem érdekelt engem az a csillag.

- Gyerünk a Sztalin-szoborhoz, döntsük le! - hangzott a Báthory utca torkolatából.

Karátson Gábor: Ötvenhatos regény – Bp.: Helikon, 2005.