KARINTHY FERENC

KARINTHY FERENC
(1921-1992) író, dramaturg

- Eltévesztette a dátumot, öregem. Ötvenhatot írunk, nem negyvennégyet!

Az emberfolyam kisebb ágakra szakadozva ömlött be a szűkebb keresztutcákon át a Szabadság térre, majd onnan a Parlamenthez. Más irányokból, a Nyugatitól, Margit-híd felől is jöttek, a hatalmas térség hamar megtelt. Az Országház falánál ugyancsak orosz tankok sorakoztak. Egy szovjet kapitány széttárt karral szaladt ki, hogy megállítsa az épülethez közeledőket. A hátul levők azonban előrenyomták a tömeget, azok mögött további csoportok érkeztek be, így az egész eleven massza meglódult, s a tisztet körülfogták, kinyújtott kezét szorongatták, amaz pedig, nem észlelvén agresszív szándékot, hagyta, viszonozta, nevetett, erre a vállukra emelték.

Mint korábban az Astoriánál, itt is felmásztak a páncélosokra, éljenezték az oroszokat, civilek és katonák összekeveredtek, örömmámorban, a Parlament lépcsőjét is elborították.

(…)

Zajlott és hullámzott a sokadalom, még a Kossuth- és Rákóczi-szoborra is felkapaszkodtak, zászlókat lengettek. A túlsó oldalon, a harckocsik fedezékében egy magyar dzsip hajtott a főbejárathoz, tányérsapkásokkal, majd kisvártatva megfordult, s amerről jött, elszáguldott, fel a híd irányába.

Egyszer csak pokoli lárma támadt. Ropogás vagy recsegés vagy talán mennydörgés, a meglepett ijedségben hamarjában megállapíthatatlan, micsoda és honnan. Az egész tér megbolydult, ordítozás, futkosás, sikoltozás, sokan hasra vetették magukat. Csak néhány pillanat múlva jöttem rá, hogy fölülről hangzik, és lövések, géppuskából vagy golyószóróból. Pánik tört ki, férfiak, nők, gyerekek egymást lökdösve és taposva menekültek a nyílt területről. A Parlament zegzugosán tagolt falaihoz rohantak, szemben a Földművelésügyi Minisztérium árkádjai alá. Némelyek a szovjet tankok mögé bújtak. Azok viszonozták a tüzet, föl a magasba céloztak ágyúikkal, vastag durrogással szólva bele a zenebonába.

Nekem az első gondolatom Olga. De rögtön szem elől vesztettem, ő még a lépcsőnél volt, engem másfelé sodort egy ellenállhatatlan hullám, az Országház innenső kiszögelléséhez, valósággal odapréseltek. Közben a lődözés nem csitult, sőt, az újabb sorozat tőlem alig két-három méternyire kopogott végig a kövezeten. Rémület fogott el, már mindent feledtem, ösztönösen még beljebb nyomakodtam a falhoz, illetve odébb, hogy tán jobban védve lennék. Ám a többiek is ugyanarra iparkodtak, tülekedés, birkózás, dulakodás, senki nem akart a szélen maradni, kívülről befelé furakodtak, így állandó gomolygó mozgásban voltak, mint a rajzó méhek vagy télen a fázó birkanyáj...

(…)

Amilyen váratlanul robbant ki az öldöklő harc, úgy fejeződött be. Még lapultunk öt-hat percig, hogy mi lesz, de most már elhallgattak, úgy tetszik, végképp. A Lánchíd felől fehér mentőkocsi szirénázott.

Hol lehet Olga? Egyáltalán, életben van még? A jelen zűrzavarban teljességgel kiszámíthatatlan, hogy kit találtak el, ki úszta meg. Merre keressem? Csaknem reménytelen ebben a kavarodásban, a sok ezer ember között föllelni, hiszen azt se tudni, mikor kezdik rá újból. Így hát, amint kihasználva a nyugalmasabb helyzetet, néhányan óvatosan elszállingóztak mellőlem a faltól, én is a Duna felé loholtam, hogy lejussak az alsó rakpartra, behúzott fejjel és meggörnyedve, akár a filmekben, híradókban a tüntetők, menekülők. Annyit azért eközben is látnom kellett, hogy a teret, a gyepesített részt is mozdulatlan tetemek borítják. Nem számoltam meg, föl se becsülhettem, mennyi, kettőt azonban jól felismertem. A tetőre visszatüzelő orosz katonát, most a harckocsija mögött feküdt, szájában még ott a kialudt cigaretta. Előttem pedig, majdnem belebotlottam, azt a szőke, nadrágos, fiatal leányt, aki az Astoriánál tolmácsolt, sárga pulóvere lucskos a vértől.

Karinthy Ferenc: Budapesti ősz: regény. – Bp.: Szépirod. Kvk., 1982.