KONRÁD GYÖRGY

KONRÁD GYÖRGY
(1933–) író, szociológus, publicista

(…)
Miként változik például a fehér ház, ami a sztálinizmus korában épült, és akkor a belügyminisztérium volt, fenyegető épület, mendemondákkal a pincerendszerről, majd a kommunista pártközpontnak adott helyet, amelynek egyik felső emeletéről Kádár János nézte a Dunát, és az ember a járdát is elkerülte, ha arra járt. Ha pedig a budai Duna-part vadgesztenyesora alatt sétáltam, mindig éreztem a szégyent, hogy ez a fehér kocka az ország közepe, és hogy az parancsol a nagy neogótikus parlamentnek, amely az angol parlamenttől nyert elég közvetlen ihletést, csak persze nagyobb, pompásabb. Ha netán állami díszvendég is lakozik önök között, hölgyeim és uraim, biztosíthatom önöket, hogy egy szálfatermetű csinos testőr fog magas huszárkalpagban kivont karddal rezzenéstelenül haladni önök előtt. Ne tartsanak attól, hogy lekaszabolja egy váratlan pillanatban önöket, de abban se reménykedjenek, hogy egy mosolyt vagy akár visszaköszönést nyerhetnek tőle. Felvezeti tehát önöket valamely terembe, ahol a század eleji historicista freskókon magyar vitézeket látnak mindenféle győzelmi pozícióban, sarkantyús csizmájukat a legyőzött ellenség mellére helyezve kíméletesen. A kedves vendéglátó talán majd úgy ülteti önöket, hogy háttal üljenek régi dicsőségünk tablóinak. Gondolom, értik, igen tisztelt hallgatóim, hogy a parlament mai állapotáról beszélek, mert visszanyerte rendeltetését ez az aranyozott fantasztikus palota, amelynek könyvtárában ifjúkorom izgalmas éveit töltöttem, ismét ez lett az ország közepe, ennek gyűléseit nézik a nyugdíjasok délelőttönként, ennek heves beszédei alkotják a folyamatos nemzeti színház ügyeit. Komor arcú politikusok nyilatkoznak a sajtónak a szünetekben, láthatók az újságírók jegyezgető tollai, laptopjai. Mindenesetre van konfliktus, van vita, és az a fehér ház már csak a képviselők irodaháza, be lehet menni, ha ismerős képviselőt akarunk meglátogatni. De hát miért is akarnánk? Jó tudni mindenesetre, hogy az a fehér kocka már nem félelmetes, hanem közönséges. Leparkolhatsz mellette, és miért is kerülnéd ki a járdát előtte? A borzongás és a titokzatosság lefoszlott róla.

Megint a parlament parancsol, ott van a miniszterelnök is, a köztársasági elnök is. Ez az az épület, amelyről ifjúkoromban gyanútlan turistáknak azt hazudtam, hogy a tizenötödik századból való. Bólogattak, méltányolták a régi csodát. Ez a századfordulós, hivalkodó épület egy kissé karikatúrája és parabolája magának a városnak. Budapest nagyobb, mint az ország, a mainál jelentősebb ország fővárosának épült, és még jelentősebb birodalom társfővárosának.

Konrád György: Budapesti ambivalenciák – In: Áramló leltár: Elmélkedések – Bp.: Pesti Szalon Könyvkiadó, 1996

Ülök a magyar parlamentben egy hosszú tárgyalóasztal mellett, mindkét oldalán írók a köztársasági elnöknél, őmellette a magyarok, vele szemben a többiek, főként környékbeliek, a szomszédság, többségükben szlávok. Fölemelem a szemem: egy történelmi festményen mi magyarok éppen leteperjük őket. De bölcs az elnök, hogy arra az oldalra ültette őket! Így nem láthatják. De hát az épület és minden festmény benne műemlék már, izmos és büszke diadalaink élőképszerű jeleneteivel együtt. Kis ember ahhoz az elnök, hogy ezekhez a képekhez hozzányúlhasson. Egyszóval, amíg az Országház áll, festményein győzelmi öntudattól sugárzunk, és ezt nekünk csak annak tudatában bocsáthatják meg, hogy ők is arra büszkék, amikor bennünket elpáholtak, vagy legalább hinni szerették volna, hogy nagyszabású elpáholás történt.

Konrád György megnyitó előadása a „Nemzetek mítoszai” című kiállításhoz. – dia.pim.hu

Majd láthattak Verával is, a feleségemmel, ahogy a parlamenti könyvtár hosszú olvasótermében, amely délutáni lakása volt sokunknak, az egykori parlamenti naplók dús borítású bekötött példányai mellett végigmentünk, és befordultunk a színes kazettás üvegablakú kutatószobák legutolsójába, ahonnan tovább súlyos ajtó vezetett egy sarokszobába, a szentek szentjébe, a gépelőbe. Ebben a kivételezettek számára fenntartott sarokszobában, a szekrényünkben az írógépünket is ott tarthattuk ketten, Szekeres György és én. Ő negyvenéves volt, én huszonhárom. Hatalmas íróasztalomtól felséges rálátás kínálkozott a nagy, nehéz ablakon át a Dunára és a budai parti sétány vadgesztenyefáira. Mögöttük az ötemeletes paloták, úgy-ahogy tatarozva, nemes, polgárias méltósággal trónoltak, azzal a nyugalommal, amely a szépek kiváltsága, akik tudják magukról, hogy azok, akkor is, ha zavarog a nép az utcákon, akkor is, ha bombáznak, akkor is, ha embereket lőnek be az alsó rakpartról a zajló jégtáblák közé, akkor is, ha kiránduló hajócskák donganak a nagy, zöldesszürke felszínen. Most éppen nem dong semmi, csak egy zongora és egy dob hallatszik a Hotel Dunapart hajó felől, amelynek éjjeli mulatója hajnali négyig nyitva van. A bárban létesülő párok kibérelhetik a szobácskává komfortosított kajütöket.

Rendszerint a kettes villamossal mentem a parlamenti könyvtárba, amelynek magas, cifra rézkilincses bejárata a Duna felől nyílott. El kellett haladni az őrök előtt, biccentettem, őrizték a kaput, amely az állam csúcsára vezetett. A könyvtár előtt sokan jártak fel-alá a lépcsőkön, a diákok kihallgatták egymást a soron következő kollokviumok anyagából. Nagy réztörzsű lámpák tövében ültek sorban egymás mellett a bölcsészlányok, akikből tudósok lettek, francia-magyar, történelem-angol, lélektan és néprajz szakosok, megnézték az asztalok mellett elhaladókat, a kutatókat, a magasabb rangosztályt, a kiváltságosakat, akik nappali fény mellett dolgozhattak a négyszemélyes, facirádás és színes üveges ajtóval a nagyteremtől elválasztott úgynevezett kutatószobákban, a Dunára és a Várra néző nagy ablakok mögött. A bölcsészlányok többnyire szerelmesek voltak, vagy szerettek volna lenni, néha drámaian szakítottak, vagy mással mentek el a könyvtárból, s nem azzal, akivel előző nap.

Konrád György: Fenn a hegyen napfogyatkozáskor. – Bp.: Noran, 2003.