MOLDOVA GYÖRGY

MOLDOVA GYÖRGY
(1934–) író, újságíró

Mikor Bejó Vilmos, az Országház öreg teremőre nyugdíjba vonult, a Ház gondnoka a legnagyobb dilemma elé került. Vili bácsi nemcsak ötven évig szolgált becsületesen, de az ellenállási mozgalomban is komoly érdemeket szerzett: tanúk előtt kételkedett a szeplőtelen fogantatásban, egy alkalommal pedig olyan lassan nyitotta ki az ajtót a német nagykövet előtt, hogy az náthát kapott a huzatos előcsarnokban. Egybehangzó vélemény szerint: kevés teremőr merészkedett el idáig.

Világos volt, hogy az öreg teremőrt semmiképp sem lehet kitenni szolgálati lakásából, viszont az idevágó kulcsszám alatt meghatározott 1654 forintért nem kaphattak új teremőrt – hacsak őt is nem juttatják megfelelő szolgálati lakáshoz.

Kényszermegoldásként az egyik zászlótartó kamrát ürítették ki lakás céljaira. A zászlókat jobb híján felrakták egy teherautóra, mely egész nap keringett rakományával a városban. A sofőr, ha unta magát, és egy fröccsöt akart inni, ötletszerűen kitűzte a zászlókat valamelyik peremkerületben, és bejelentette, hogy egy külföldi delegáció érkezik. Hála az élénk diplomáciai életnek, majdnem mindig jött is valaki, csak Kispesten várták hiába a perzsa trónörököst, innen számíthatjuk a hagyományosan testvéri kispesti–perzsa barátság megromlását.

Sajnos a problémák tovább szaporodtak, a magas korátlagú teremőri gárda szinte egyszerre érte el a nyugdíjkorhatárt, és Vili bácsihoz hasonlóan ők is joggal várhatták el, hogy benn hagyják őket szolgálati lakásukban. Érvelésük elől nehéz volt kitérni, túlságosan is odafigyeltek a felszólaló képviselők beszédeire, a mellényzsebükből húzták elő a szocialista humanizmust és a régi szakemberek megbecsülését.

Szolgálati lakás hiányában megpróbálták másodállásban, más területen dolgozó szakemberekkel betölteni a teremőri funkciókat. Egy számtantanárt, aki mindennek utána próbált számolni, a harmadik nap kényszerzubbonyban vittek el, a lépcsőn lefelé azt üvöltözte: Három meg kilenc az hatvankettő, semmi meg semmi, az egy új beruházás. Egy légtornász pedig túl merésznek találta a beszédekben előforduló bukfenceket.

A gondnok utolsó lehetőségként a parlagháti „Nincsen hézag” termelőszövetkezethez fordult. Ez a téesz már rég nem foglalkozott az elavult növénytermesztéssel vagy állattenyésztéssel, leszámítva azt a néhány elvadult macskát, melyet az állatvédő liga megbízásából ápoltak. A téesz melléküzemágként gyémántcsiszoló műhelyt, agysebészeti klinikát és csillagvizsgálót tartott fenn. A téesz csillagászai fedezték fel azt az új szupernovát, mely minden csillagok közül a legmagasabban helyezkedik el, a főkönyvelő javaslatára az Önköltség nevet adták neki.

A téesz kölcsönadta embereit a legkülönfélébb célokra, bűnbaknak veszteséges vállalatokhoz, közönségnek új magyar filmekhez – ezt a téesz csak felemelt díjtételek mellett vállalta el. Ők helyettesítették a beépülés folytán megszűnt tihanyi visszhangot, ha valaki kiáltott, ők válaszoltak, fejüket egy húszliteres befőttesüvegbe bújtatva. Idegen turisták kiáltása esetén nyelvi pótlékot számítottak fel.

A téesz a teremőri szolgálat biztosítását is elvállalta, azzal a feltétellel, hogy évi zárszámadó közgyűlését a kupolateremben tarthatja meg, és koncessziót kap a parlamenti büfében disznósajt és fokhagymás pirítós árusítására.

Az újonnan érkezett teremőrök számára ideiglenes szállást jelöltek ki a különböző Árpád-házi szobrok ölében. A szakszervezet kiharcolta, hogy úgy osszák el őket, hogy a keresztnevüknek megfelelő királyokhoz kerüljenek, így Vak Béla ölében három Béla aludt és egy Sándor, akinek a látása eléggé megromlott az utóbbi időben.

Ez a teremőrgárda néhány hónapig kifogástalanul látta el a feladatát, csak régebben a tihanyi visszhang feladatát ellátó téesz-tag esett vissza korábbi szerepkörébe, továbbra is híven visszhangozta az éppen szónokló képviselő szavait, mindenki azt hitte, hogy már a következő képviselő beszél. Ezt nem tűrték sokáig, kiemelték és egy nagyvállalat munkásvédelmi osztályára került.

Ahogy azonban megismerkedtek a helyi viszonyokkal, a teremőrök követelni kezdték a jogaikat. Mint téesz-tagoknak háztáji föld jár nekik, és ragaszkodtak hozzá, hogy lehetőleg a közelben adják ki, mert Parlaghátra nem tudnak kijárni. Az Országház előtti Kossuth Lajos teret szerették volna megkapni, mely kiváló dinnyeföldnek ígérkezett, és csak hosszas huzavona után érték be a Vérmezővel.

A Vérmezőn inkább káposztát termesztettek savanyítási célból, találtak ugyanis néhány nagyobb követ, melyet kiválóan fel lehetett használni nehezékül a káposztáshordókra. Használhatóságukat nem befolyásolta, hogy különböző nevek voltak rájuk faragva: Martinovics Ignácz, Sigray Jakab, Szabadság – Egyenlőség – Testvériség.

Először csak néhány asszony jött fel az ura után, ezeket még el lehetett helyezni Árpád-házi Szent Margit és Mária Terézia ölében. De egy nap egész Parlaghát felkerekedett.

Nem akarták nyíltan megközelíteni a Parlamentet, cselt eszeltek ki. A Kossuth-szobor talapzatán egyre szaporodtak a csizmás, tarisznyás paraszt mellékalakok, némelyik kiegyenesített kasza helyett egy esernyőt szegezett maga elé – a parlaghátiak álcázásból itt töltötték az első napokat –, később Kossuth helyére is felállt a községi gázcseretelep vezetője.

Négy család az Országház előtti telefonfülkébe vette be magát, bár kissé össze kellett szorulniok. A telefon állandóan foglaltat jelzett, mert a nagypapát hely hiányában a hózentrógerjánál fogva felakasztották a kagylótartó horogra. Cserelakást kínáltak fel nekik, de ők nem fogadták el, mert fürdőszoba és légkondicionáló berendezés volt benne, de telefon nem, és ez a telefonfülkéhez képest komoly nívóesést jelentett volna.

A kancelláriába a téesz betett magának egy kis asztalt, az elnök ült mellette, és intézte az ügyeket. A pecsétek és papírok folyton összecserélődtek, előfordult, hogy a „Nincsen hézag” téesz megszakította diplomáciai kapcsolatait valamelyik országgal, vagy a Magyar Népköztársaság utolsó figyelmeztetést küldött alkalmazottainak, hogy a munkafegyelem további lazulása esetén lehetetlen lesz fenntartani a vállalatot.

A kancellária vezetője felajánlotta, hogy az ügyvitel egyszerűsítése érdekében egyesüljön a Magyar Népköztársaság és a „Nincsen hézag” téesz, de a téesz-elnök udvariasan kitért az ajánlat elől, pénzügyi nehézségekre hivatkozott.

A helyzet mindjobban kiéleződött, mégis osztatlan megdöbbenést keltett, mikor a képviselők a Munkácsy-teremben találták a parlaghátiak háztáji ökreit, épp a liliomokat legelték ki a falat díszítő gobelinből. A teremőrök flegmán válaszoltak a szemrehányásra:

– Nem ezek az első ökrök ebben a teremben! Ült itt már Darányi Ignác, Rákosi Jenő, Pék Gyula is.

Az állatokat nagy nehezen áttuszkolták a jellegüknek jobban megfelelő vadászterembe, de a Munkácsy-terem márványpadlójáról így is dinamittal kellett lerobbantani a trágyát.

Innen kezdve nem volt megállás. A fogadóteremben a téesz vendéglőt rendezett be, „Poharazó a régi jó magyar történelemhez” elnevezéssel. Alkalmazkodva a hely szelleméhez, széles történelmi ételválasztékot tartottak: fekete leves Török Bálint módra, alföldi parasztpecsenye Verbőczi módra, trónuson sütve, csemegének: német maszlag, török áfium. Viszont nem engedélyezték a Zrínyi vacsorát, mikor a vendég fizetés nélkül, zsebében a pénzzel, kirohant.

Kevéssel később a vendégszobákat átalakították a téesz-öregek napközi otthonává. Ezentúl, ha egy magyar delegáció külföldön járt, és a diplomáciai szabályok szerint illett volna visszahívni a vendéglátókat, a küldöttség vezetője így szólt:

– Meghívnám magát, elnök úr, de a Parlamentben nincs hely. Tudja mit: ha Pesten jár, ugorjon fel hozzám a Ranolder utcába, a feleségem nagyon jó pacalt főz.

Sűrűn előfordult, hogy közéleti személyiségek ajtaján csöngettek, az illető kinézett a kémlelőrésen, és szélesen elmosolyodott:

– Á, Nixon úr! Kössünk valami megállapodást, vagy csak a Kék fényre kíváncsi?

A zűrzavar tetőfokán egyeztető tárgyalásra jött össze a „Nincsen hézag” téesz elnöke a képviselőház vezetőivel.

– Nézzék, uraim – mondta az elnök. – A „Nincsen hézag” szívesen átvenné könyvjóváírással az épületet. Nem valami szép ház, de eléggé a központban fekszik.

– És mi hová menjünk?

– Minek egy ilyen kis országnak ekkora Parlament? Menjenek le Parlaghátra, az ottani OTP-fiókban nagyon jól elférnek.

– Nem megyünk.

– Úgy is jó.

Az elnök egy papírt tett az asztalra.

– Ebben az esetben bejelentem, hogy téeszünk tagjai kiigénylik a Parlamentet, mint tizenhat lakásosnál kisebb társasházat.

Aki azóta az Országház körül járt, tapasztalhatta a változásokat. A háztáji kukoricatáblákból ki-kivillan egy madárijesztőnek használt királyszobor, az épület tetején pedig csöndesen forog a palota új felségjele, egy megvilágított egyforintos.

Moldova György: Titkos záradék – Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum

Kádár János hatalma nem terjedt túl a szovjet tankok lőtávolságán. A nyílt fegyveres harcok egy-egy helyi összecsapástól eltekintve már véget értek, de néhány felkelőcsoport változatlanul akcióképes maradt, bármikor lecsaphattak. Ha Kádár visszatér a régi Cserje utcai lakásukba, biztonságát senki sem garantálhatta volna. Csak a Parlamentben nem fenyegette veszély, mert az előtte fekvő Kossuth téren valósággal egymásba értek a szovjet páncélosok.

Kádár az Országház egyik irodájában kezdett el dolgozni, kénytelen-kelletlen, sőt a szállását is az épületben alakította ki. Felesége, aki mindvégig vele maradt, egy olyan szobát választott ki, melynek szinte minden ablaka a belső udvarra nyílott, így közvetlenül senki sem vehette célba. Az asszony figyelme arra is kiterjedt, hogy a lakrészre zárat szereltessen és az őrizetét magyar biztonsági emberek lássák el.

Moldova György: Kádár János. – Bp.: Urbius, 2006.

Hideg kora tavaszi idő volt azon a napon, taxival mentünk el az Országházba. Az őrök már az előcsarnokban megszólítottak és átkísértek a fényképezőhelyiségbe, ahol fotó készült minden kitüntetettről – az egész a fegyencek rabosítása előtti eljárásra emlékeztetett. Két szék is állt egymás mellett, az egyiken én ültem, a másikon Kapolyi László, az akkori iparügyi miniszter.

Először jártam az Országházban, de semmiféle lelkesültséget sem éreztem. Az arányai nyomasztóan hatottak rám. Az jutott az eszembe, hogy az állami épületeket, templomokat, bankokat valószínűleg azért építik minél grandiózusabbá, hogy az oda belépő embereket eleve megingassák az önmaguk fontosságába vetett hitükben, beláttassák velük a szembeszállás értelmetlenségét, és az általuk képviselt Törvény fennhatósága alá tereljék őket. Nehezen küzdöttem meg ezzel a hatással.

Beljebb érve szétváltak a kitüntetendők és a kísérőik, a feleségemet is egy alig feltűnő belső kordonon túlra irányították. Ismerős arcot kerestem a szólítandók között, észrevettem régi főiskolás társamat, Garas Dezsőt, a színészt, odaléptem hozzá. Szinte egyszerre mondtuk:
- Ha már te is kapsz valamit, akkor inkább elmegyek!
Dezső intett, hogy húzódjunk az egyik sarokba, mely legtávolabb esett a díjkiosztó emelvénytől, nem értettem:
- Miért megyünk ilyen messzire?
- Hülye vagy? Ha kimégy, így hosszabb a taps.

Moldova György: Az utolsó töltény 6. Önéletrajzi töredékek. – dia.pim.hu