MOLDOVA GYÖRGY

MOLDOVA GYÖRGY
(1934–) író, újságíró

Kádár János hatalma nem terjedt túl a szovjet tankok lőtávolságán. A nyílt fegyveres harcok egy-egy helyi összecsapástól eltekintve már véget értek, de néhány felkelőcsoport változatlanul akcióképes maradt, bármikor lecsaphattak. Ha Kádár visszatér a régi Cserje utcai lakásukba, biztonságát senki sem garantálhatta volna. Csak a Parlamentben nem fenyegette veszély, mert az előtte fekvő Kossuth téren valósággal egymásba értek a szovjet páncélosok.

Kádár az Országház egyik irodájában kezdett el dolgozni, kénytelen-kelletlen, sőt a szállását is az épületben alakította ki. Felesége, aki mindvégig vele maradt, egy olyan szobát választott ki, melynek szinte minden ablaka a belső udvarra nyílott, így közvetlenül senki sem vehette célba. Az asszony figyelme arra is kiterjedt, hogy a lakrészre zárat szereltessen és az őrizetét magyar biztonsági emberek lássák el.

Moldova György: Kádár János. – Bp.: Urbius, 2006.

Hideg kora tavaszi idő volt azon a napon, taxival mentünk el az Országházba. Az őrök már az előcsarnokban megszólítottak és átkísértek a fényképezőhelyiségbe, ahol fotó készült minden kitüntetettről – az egész a fegyencek rabosítása előtti eljárásra emlékeztetett. Két szék is állt egymás mellett, az egyiken én ültem, a másikon Kapolyi László, az akkori iparügyi miniszter.

Először jártam az Országházban, de semmiféle lelkesültséget sem éreztem. Az arányai nyomasztóan hatottak rám. Az jutott az eszembe, hogy az állami épületeket, templomokat, bankokat valószínűleg azért építik minél grandiózusabbá, hogy az oda belépő embereket eleve megingassák az önmaguk fontosságába vetett hitükben, beláttassák velük a szembeszállás értelmetlenségét, és az általuk képviselt Törvény fennhatósága alá tereljék őket. Nehezen küzdöttem meg ezzel a hatással.

Beljebb érve szétváltak a kitüntetendők és a kísérőik, a feleségemet is egy alig feltűnő belső kordonon túlra irányították. Ismerős arcot kerestem a szólítandók között, észrevettem régi főiskolás társamat, Garas Dezsőt, a színészt, odaléptem hozzá. Szinte egyszerre mondtuk:
- Ha már te is kapsz valamit, akkor inkább elmegyek!
Dezső intett, hogy húzódjunk az egyik sarokba, mely legtávolabb esett a díjkiosztó emelvénytől, nem értettem:
- Miért megyünk ilyen messzire?
- Hülye vagy? Ha kimégy, így hosszabb a taps.

Moldova György: Az utolsó töltény 6. Önéletrajzi töredékek. – dia.pim.hu