MÓRICZ ZSIGMOND

MÓRICZ ZSIGMOND
(1879–1942) író, újságíró, szerkesztő

Kossuth Lajos szobra ma felemelkedett az országház terén.
Tehát ott áll egy új, szomorú Kossuth-szobor, bánatba merülve és magába süppedve mind egész vezérkarával. ...
Adja Isten, hogy ez a kifejezés ne legyen a jövő szimbóluma, hogy ez a szobor ne jelentse azt a tragikus sorsot, hogy a magyarság a Duna-Tisza síkján csak egy örök kezdő, örök álmodó lehet, de végrehajtó, alkotó soha!...

Móricz Zsigmond: Kossuth - In: Magyarország, 1927. november 6.

[1927. november 6. után]

Kossuth-szobor*

A kisfiú úgy veri a dobot, mintha az anyja halálán dobolna. Régen látott gyermekarcon ilyen csüggedt, kimerült, fásult árvultságot.

Ez a csoport a Világos utáni hangulatot tükrözi; az öreg zászlótartó úgy húzza a zászlót, mint az Ej uchnyem vontatós.**

- No, ki ismeri ezt a verset?***

- Milyen időkre mondta, 48-as időkre.

- Ez a jelenet is azt ábrázolja (szeme elé tartja a kezét) fiatal diák, öreg ember, hogy megyünk mind a harcba, meghalni a hazáért.

A tanítónő el se tudja képzelni, hogy ami a szobron van, az azt jelenti, hogy nem érdemes a hazáért egy lépést se tenni.

Ennél nagyobb hazaárulást szobrász még nem követett el. Még a karon ülő csecsemő is megtört és angolkóros lett a hazafi letörtségtől.

A fiatal férj, akinek vállára borul a felesége, s még a rózsát emelő gyermek is, négy éves korát meghaladó gyásszal néz maga elé, hogy mért született magyarnak.

Egy fiatal férfi van összesen, aki szembe fordul a végzettel s emiatt kevéssé gyöngéden karolja fivérét, aki bal keze mutató és középső ujjával vért ereszt az eső festői közreműködése folytán.

De még a görcsösen felvonagló s fejét tenyerébe támasztó alaknak is tehetetlenül lóg a bal keze: Ez a bal kéz árulja el, hogy nyaknak és jobb kar bicepszének megfeszülése máris végvonaglás: a magyar fajnak vége. Ne tudja a te bal kezed, mit csinál a jobb kezed. A bal kéz hullakar, a jobb kéz tehát már semmit se akar.

Különben ez nem szimbolizálja a magyar nemzetet, csak egy családot, mert nézd meg, ikertestvérek ezek mind. Egy család típusa ügy rajtuk van, mintha ugyanaz az arc volna különböző életkorban ábrázolva.

És egy se magyar arc. Ez a tompa és okos kosorr, ez a következetesen magas homlok dupla domborulatával annyira árja fej, sőt annyira úri fej, hogy ez csak betelepedett, indigéna család lehet. Az öreg alak a régies hajviseletével első pillanatra parasztfej, de nézd meg, ez egy keresztény Fáik Miksa. Egy paraszt nem így törik meg. Egy paraszt nem érti azt annyira, hogy neki a faj végzetét kell cipelnie Krisztus lobogója alatt. Még a hasizmok kidudorodása is túl intelligens.

Csak ez az egy üt ki a tömeghangulatból, aki visszanéz, de ennek az alakja is csak kíváncsiságot jelez, nem ellenszegülést. Arra már itt nincs lehetőség, bal bokája tánczra lép, hogy magasabban álljon és messzebb lásson, de azért olyan óvatosan, hogy ki ne emelkedjék a csoportból, amit fedezékül használ. A bal vállában még van valami dac, de a gatyája már úgy hull le, mint egy drapéria s a kacér bal láb az mindent megmagyaráz: ez azt nézi, van-e irgalom a nemes győzők szívében. Ez úgy képzeli itt tovább az életet a magyarnak, ha megtörik itt...

A kompozícióval nincs nagy baj, a baloldali két gyerek vonala megfelel a jobb oldali sebesültnek, a háromszögbe omlásának. A zászló csúcsa középen van, s a zászló nehéz selyem hullám, jól jelzi a szemfedelet a magyar nemzet felett.

Nézz még egyszer erre a birka fejű kis dobosra, mi baja lehet, mikor olyan szépen van megkötve apró csokornyakkendője, amit a belvárosban vettek neki. Ezt szerető kéz kötötte még, hát mi lehet az arcán, ha nem az, hogy 40 fokos lázzal, hideglelésben kényszerítik a dobolásra.

S az van aláírva:

A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Petőfi****

Még azt se lehetne aláírni, hogy Világos // huszárok, közlegények

Még ebben is van ősi magyar szilajság és ellenszegülés.*****

--------------------------

* A Kossuth-emlékművet, mely Horvay János alkotása, 1927. november 6-án avatta fel Apponyi Albert, Horthy Miklós kormányzó és mintegy százezer ünneplő jelenlétében. Az emlékmű egyik oldalán Kossuth alakja áll a középpontban, két oldalt az első felelős magyar kormány nyolc tagja látható. Móricz az emlékmű hátoldalán látható szoborcsoportról ír, mely a Kossuth népe címet viseli.

** Móricz a Hajóvontatók a Volgán (Ilja Repin, 1873) című képre utal, mely az Ej uhnyem kezdősorú orosz népdal hatására született.

*** A gondolatjelekkel kiemelt mondatokban egy diákcsoportnak magyarázó tanítónő szólal meg.

**** Petőfi Sándor Élet vagy halál! című versének kezdősorai

***** A szobor felállításának napjára időzítve Móricz megemlékezett Kossuthról. Cikkének utolsó bekezdése foglalkozik a szoborral: „Kossuth Lajos szobra ma felemelkedett az Országház terén.”

Móricz Zsigmond: Naplók 1926-1929 / szerk. Cséve Anna – Budapest: Noran, 2010-2012. – 208-209. o.

Meg fogom rajzolni a mai Budapest képét. Mozaik lesz ez az írás és következő cikkeim. Az élet valóságos hangjait fogja az olvasó bennük megtalálni: ahogy a Sors kalapácsa cseng a köveken, az emberi életeken.

Sötét és ólomborús téli nap, fekete sár, locspocs, didergő köd, csúf város, kopasz fák emelik fel intő ujjukat az utcák során. A Parlament a hömpölygő Duna partján, begubózva gurnyaszt.
Beülök az újságírók karzatára, üres terem, szomorú, szomorú kép. Egyszer Veronában a cirkusz megdöbbentő ormáról néztem az üres porondot, középen, egy nyári estén lent vándorkomédiások együgyű akrobatamutatványokkal mulattatták a néhány főnyi félingyen közönséget; a hajdani cirkuszi játékok gigantikus árnya úgy rátelepedett a jelen pillanatnyi silányságára, mint itt most a régi nagy zsúfolt ülések zsivaja s a régi Magyarország szárnyaló fellege, a néhány szegény ember játékparlamentesdijére...
Mily kicsi lett az ország, milyen kevés lehet a képviselője, s még azok közül is mily kevesen vannak jelen, s akik jelen vannak, mily kicsit nyomnak a latban...
A parlament valami csoda vagy valami természeti törvény miatt, mindig hű képét adja az országnak, melyet képvisel.
Emlékem visszaszáll, s keresem a Sándor utcai terem régi szálaszerű [táncteremszerű - a szerk.] képét, a vaskos alföldi követek alakjaival s Deák Ferenccel, aki tömören s lustán figyelte rengeteg szemöldökei alól a vékony Tisza Kálmán éles akarásait, hogy a plajbász mindig hegyen szúrt a kezében, a miniszteri szék felé fúrt...
De ebben a teremben is mik játszódtak le már, a szélsőségeknek milyen kavargása...
Míg eljutottak az idők a máig, s íme itt a nemzetgyűlés mai képe: húsz-harminc vékonypénzű képviselő, kik a nemzetet jelentik e mai napokban...

De nem szabad egy pillanatra sem elfeledni az aranytól és arabeszkektől csillogó kupolát a szónokok és szavak fölött, olyan, mint egy fantasztikus, egy óriási gőzfürdő: ebben a gőzben együvé fő egy ország minden lelki valósága.
A parlamentet szokták felelőssé tenni, hogy meddő a közélet. Jogtalanul. A parlament nem egyéniségek, egyéni gondolatok és célok küzdőtere: az élet az. A parlament a közösség témáinak lemorzsolására van. Ide senki sem hozhatja be a maga témáit, legfeljebb szempontjait, de még azt is csak mint színt: ide senki sem hozhat he egyebet egy igen-nél és nem-nél.
Ahol a tömeg dolgairól van szó, ott a levegőben, a közéletben alakulnak ki a vélemények: ott az érveket mindenki szolgáltatja, minden érdekelt kisikoltja a maga érvét: s ide a kupola alá már csak a sok gondolatnak s érzésnek rezultánsa jön be.
Aki a parlament asztalára letett témához szól, az csak akkor hozhat új szempontot, ha teljesen tudatlan, vagy ha zseni. Egy képviselő csak szócsöve lehet a háta mögött állók vágyainak.

Ezért válik el itt a személy és az elv: minden pillanatban csoportoknak, pártoknak, tömegeknek ideológiája tör egymásra: azért is annyira robbanó a szó hatása, annyiszorta robbantóbb, ahányszorta nagyobb tömeg érdekét érinti.
A NÉP milliói is, akinek szemében örömkönny csillan fel...
Mondja most egy másik szónok, s mily profánul hangzik a száján a szavaknak e bombasztikus fűzése.
A Kossuth Lajos szájában ez másképp hangzott...
A Tisza István helyén Nagyatádi Szabó István áll: csodálatos, még hasonlítanak is e félhomályban. (És több miniszter nincs jelen a teremben.)
Tegnapelőtt (a háború második évében) Szabó István itt ült, fenn a hegyen, ahol most a szocialisták ülnek, mintha tegnap lett volna, tisztán látom a jelenetet, mikor Wekerle Sándor jóakaratúan, mint egy iskolamester, a Szabó interpellációjára, amit valami kisüst-ügyben tartott, egész idáig feljött, s úgy magyarázta meg neki interpellációja szükségtelenségét; ma Szabó István int a Tisza István székéből az ízetlen szónokra, pápaszemesen s ugyanolyan gesztussal, mint Tisza, hogy „ne személyeskedjünk" ...
És a szónok azt feleli erre:
- Nem személyeskedek, kérem, hanem konstatálom, hogy ennek az az oka, hogy két Szabó István van, az egyik Nagyatádi Szabó István, a másik Sokorópátkai Szabó István. És ez a Sokorópátkai Szabó István engedte magát kihasználni a nagybirtokosok részéről, kérem. (Nagyatádi Szabó István tenyerébe hajtja arcát, takarja, kényelmetlen ez a sótalan, ízetlen hang.) Lárma, zsivaj, mindenki beszél.
Egy jobboldali hang rekedten kiáltja, türelmetlen:
- Ezt már egyszer elmondta.
- Hát még egyszer elmondom, kérem, hogy a képviselő úr jól megértse, kérem.
- Kérem a képviselő urakat, engedjék, hogy a szónok is beszélhessen.

MIT tárgyalnak itt most? - kérdeztem.
- A földreform-tárgyalás első napja - felelik.
-A földreform?...
Akkor itt ma nagy nap van: a földreform?... üres Ház előtt?... üres hangú szónokok által?... A földreform?... Ennek a szegény országnak legnagyobb problémája?... Nyolcmillió lakos közül ötmilliónak az ügye?... És ez így folyik?... És ez a független Magyarország parlamentjének nagy napja?...
Az volt az érzésem, hogy a földreform el van ejtve.

Akár megszavazzák, akár leszavazzák: a parlament képe azt mondta, hogy a földreform visszaesett valahová a háttérbe, lényegtelenné vált.
A földreformot nem tárgyalhatják másképp, csak úgy, mint ennek a népnek legnagyobb ügyét; a földreformnak három dolgot kell jelenteni: a földet, a pénzt és a tudományt.
A földet, amelyet meg kell kapnia a földdel és a földnek élő munkásnak; a pénzt, amelyet az állam kell hogy rendelkezésre bocsásson az igénylőknek, hogy azok valóságos gazdálkodást kezdhessenek a rideg, kemény, ellenséges földön; és a tudományt, amely egy új népkultúra megteremtésével megalapítja a magyar jövőt...

Ej, ne politizáljunk.
Egy követ odaáll a karzat párkányához, s a teremből kiszól az újságíróknak egészséges falusi hangon:
- Mékötök tud olyan vendégleőt, ahun különszobát könnyen adnak? hónap estére.
Ennél jobban nem tudnám jellemezni a mai parlamenti ülést.
Ez volt a nemzetgyűlés földreform-tárgyalásának első napja 1923. december 3-án Budapesten, az ország egy darabban maradt óriási és pazar fényűzéssel berendezett házában.

Móricz Zsigmond: Beteg ország bolond szíve: Budapest. – In.: Magyarország, 1923. december 3.

Az igazgató egyedül volt a nagy irodában. A gimnázium épületének még mindig új szaga volt. Ez az iroda ötször akkora volt, mint a debreceni kollégium igazgatójának szobája. Ebben a korban az állami építkezéseknél alapelv volt, hogy a méretezés impozáns legyen. Alaprajz, konstructió, homlokzat, minden olyan legyen, mint Magyarország! A Millenium ezeréves nagy Magyarországa! Mint az Országház a Dunaparton! Góthika legyen, de barokk góthika, hogy mutasson. Ez volt a legfontosabb: mutatós legyen minden. Mutassa meg, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, hogy milyen nagy legények vagyunk. Van minden, bor, búza, békesség. Hadd pukkadjon az osztrák sógor, hogy már Porvárosban is olyan gimnázium van, ami megfelel annak, hogy a bankó egyik fele magyarul van írva… Na és aztán így jobban is kereshettek a vállalkozók.
Szóval ahogy az igazgató ott állott irodájában az ablakhoz támaszkodva, egy új világnak volt a szimboluma. Az Igazgató volt ő, ennek a világnak képviselője a modern gimnáziumban, a hatalmas irodában, amely elég lett volna miniszteriális fogadó teremnek is egy ilyen roppant országban, amilyen sok dolgot bíztak itt a miniszterekre. De hát a minisztereknek meg az országházában olyan termeik voltak, hogy abból nem a Monarchiát, de egész Európát el lehetett volna dirigálni. Na mindegy. Az igazgató kinézett az utcára és nézte a véghetetlen szomorú kis házacskákat ott szemben, mert olyan házikók voltak az utca másik oldalán, hogy még a tetejük sem ért fel eddig az első emeleti ablakig. Szomorú kis halott házak, a kutya sem ugatott, a tyúk is lustán kaparászott az udvaron.

Móricz Zsigmond: Forr a bor. – Bp.: Athenaeum, 1932.