MUNTYÁN ISTVÁN

MUNTYÁN ISTVÁN
jogtudós

A néhány Széchenyi- és a számtalan Kossuth szobor mellett, az idősebb Andrássy Gyulának tudtommal csak egy szobra van az országban – Budapesten az Országház déli homlokzata előtt. A szobor a koronázásról megtérő Andrássyt ábrázolja amint dicsőségesen befejezett államalkotó munka után elmerül egy magasabb színvonalú magyar közéletnek, egy eredményesebb, egy jobb magyar jövendőnek szemléletében. És a nemzeti nagyság, – amely most már annyi balsors után biztosan elkövetkezend a megtépett magyarra – példátlan méltósággal tükröződik a nagyszerű lovasszoborban. Az élettelen bronz, a hideg márvány szinte átszellemülnek – a nemzet önmagáról való legjobb meggyőződésének, magának az idealizált nemzetnek kifejezőivé lesznek. Aki ezt a szobrot magyar szemmel, magyar szívvel nézi: annak a nemzeti büszkeség szárnyain fel kell emelkednie a nagy felbuzdulások, a nagy magyar öntudatosságok szintjei felé – az abban a formában akar magyar lenni, a minőre ez a nagyszerű allegória ráutal.

De igaza van-e ennek a szobornak? Nagy volt-e ez az ember valóban? ... vagy csak példátlanul és meg nem érdemelten szerencsés, – amint azt egyik ádáz bírálója a hatalmának alkonyához elérkezett államférfiuról, a haldokló oroszlánról megírta. Valóban Isten kegyelméből való providenciális ember volt-e?... ahogy már a gyermek-ifjút Széchenyi, későbben pedig a Haza Bölcse is nevezte – vagy »rejtély« csupán, amelynek megoldását tragikus végeredmények, talán éppen Trianon adja meg. A legújabb idők magyar történetírása Andrássyt már elejteni látszik; megállapítja, hogy nem korszakos jelentőségű államférfiú; nem a nagy gondolatok, a nagy tettek embere; hogy seholsem kezdeményező – mindig csak elősegítő és végrehajtó. És mégis tűnődve állunk egy legszélesebb körű és kétségtelenül mélyreható szereplés értékelése előtt, amelynek a magyar közélet kialakítására gyakorolt döntő hatását letagadni még se lehet. Kinek van itt igaza? Egy letűnt romantikus közéleti korszak szobrot-koszorút osztogató hős-keresésének-e? … vagy a mai képromboló idők túlságosan lehiggadt érték-kritikusának, aki előtt minden rendkívüli képesség – gyanús. (…)

A szobor áll – és az Ember él! Él kevesek méltánylásában mint melegszívűi nemes, a nemzettel mindég együttérző, mindég a nemzetiért küzdők sorában álló derék magyar Ur; él, mint a tetterő, a gyakorlatiasság, a gyors kivitel, a leleményesség, a magyar faj legkiválóbb tulajdonságainak hordozója, a közvetlen szükségletek élesszemű meglátója, nagy konokságok legyőzője. És él valahogy a bámész sokaság szemében is, mint a deli termetű, katonás, táncos, lovas magyarnak – a szellemdús, szeretetreméltó, ellenállhatatlan gavallérnak megtestesítője. Ami azonban ebben a nagyszerű egyéniségben igazán érték volt, az ma már nyomtalanul átsuhant nem csak a tömegek emlékezetén, hanem azokén is, akiket magasabb műveltségük, több belátásra kötelezne. – Fájdalmasan kell megállapítanunk hogy ennek a nagy magyar államférfiúnak az egyénisége ma már senkinek sem szívügye.

Az idősbb Andrássy Gyula gróf – Szeged: Új Nemzedék Lapvállalat, 1940. 1-2..; 12. o.