NÁDAS PÉTER

NÁDAS PÉTER
(1942–) író, újságíró, esszéista

– Amikor Magyarország csúnyaságáról beszéltem, akkor ez a megfigyelésem megerősített benned valamilyen korábban már tudottat, vagy éppen azért volt megrázó, mert korábban egyáltalán nem gondoltál ilyesmire?

– Soha nem gondoltam semmi ilyesmire. Helyesebben gondoltam. Egy másik svéd hívta fel erre először a figyelmemet. Hogy is hívták azt az ismerősödet, akinél megismertük egymást?

– Göran Frennee.

– Persze, Göran. Ő mondott először valami hasonlót, és nagyon hasonló, kíméletlen modorban. Amit kétszer mondanak, annak el kell mélyülnie. Göran Frennee kijelentése inkább csak elképesztett. A te kijelentésedet viszont valóban megrázónak találtam. Emlékszel, fenn lakott a várban, valamilyen fogadáson ismerkedtünk meg, és meghívott magához vacsorára. Nyári este volt, iszonyú meleg, nyitva voltak az ablakok, nyitva az erkély ajtaja, s amint megérkeztem hozzá, beszélgetve kiléptünk az erkélyre. Alattunk zúgott a város, a sötét Dunán fények tükröződtek, ki volt világítva a Parlament. Valamilyen nagyon jó érzés fogott el, s kifejezetten miatta. Örültem, hogy ez a rokonszenves idegen ember a városnak ezen a kiválasztott pontján lakik, s azt a szépséget birtokolja, ami az én otthonom és az én szülővárosom. Ez a lokálpatrióta adakozó büszkesége. Ezzel az érzéssel fordultam hozzá, csevegő hanghordozással, de mégis olyanra sikerült a mondatom, mint valami felkiáltás, hogy ez aztán igazán szép. Elámulva nézett vissza rám. Már mi lenne szép? Hogy a kivilágított Parlament, meg a Duna, meg ezek a fények, mindez ne lenne szép? Erre azt válaszolta, hogy igen, egy folyó elvileg nem lehet csúnya, ez az épület azonban kifejezetten és határozottan ronda, és így még azt is csúnyává teszi, ami egyértelműen szép lehetne. Amire nem volt mit mondanom, csak néztem, ahogyan ez az épület ott áll idegenen és fényesen. De miként láthattam volna csúnyának, ha egyszer valami olyasmit jelképezett, vagy olyasmit jelentett, aminek se a szépséghez, se a csúnyasághoz nincsen köze?

– Ismert. Valami, ami ismerős.

– Valami, ami túl ismerős ahhoz, hogy megítélhetném a szépségét vagy a csúnyaságát. Amikor például kisgyerek voltam, nagyon szerettem felmászni a bejárat előtt ülő oroszlánok hátára. Aztán ott volt ötvenhat is…

– Szabad volt fölmásznod?

– Akkor még szabad volt fölmászni rá, hiszen ez a fordulat éve előtt történt. Még bárki fölmászhatott. És akkoriban egészen másmilyen volt ezen a téren egy napfényes délelőtt. Egy sokkal szomorúbb Kossuth állt ott csüggedt és reménykedő hívei körében, mégse volt olyan kietlen, mint most, s nem volt olyan üresen heroikus sem, mint amilyenné az ötvenhatos sortűz után tették. Az urak ugyanis valószínűleg okultak a történtekből, lecsupaszították, átláthatóvá tették, hogy máskor is legyen jól belőhető. És különben is, kinek lett volna kedve ide jönni? Az a tér, amely az én érzéseimben él, teli van fiatal anyákkal, akik ide hozták a gyerekeiket játszani, s miközben mi az oroszlánokra mászunk, rollerozunk és tekerjük a háromkerekű biciklink pedálját, ők gyerekkocsikat tologatva csevegnek és zsibonganak. Erre emlékszem. Ez egy tér volt, ahol jól lehetett játszani, ez egy épület volt, amelynek a titokzatos belsejében valami mindig történhetett, néha kinyitották a nagy vaskaput és ünnepélyesen öltözött emberek kijöttek, meg bementek, ami különösebben senkit nem érdekelt. Pontosan emlékszem rá, hogy ilyen ceremóniák kellős közepén is azon fáradoztam, hogy megmásszam az oroszlánokat. És ezért ezek az oroszlánok nekem a mai napig nem lehetnek se szépek, se csúnyák, hanem az oroszlánjaim.

– Csupán a gyermekkorod oroszlánjai.

– És aztán jött ötvenhat, amikor ott álltam abban a beláthatatlan, meleg embertömegben az épület előtt. Ami megint csak nem kapcsolható se a szépséghez, se a csúnyasághoz, mert az élmény egyszerűen kívül van ezen a körön. Vagy nem tudom, hol van. Mindenesetre erősebb, maga alá gyűri az esztétikai ítélet szempontjait. Így aztán mit tehettem volna mást, eltátottam a számat a csodálkozástól, de akceptálnom kellett Göran ítéletét, hiszen egy idegen városban én is hasonló szempontok alapján ítélek. Olykor egész városokról azt mondom, hogy ronda, máskor meg azt mondom, hogy ez igazán szép. Mondjuk a franciák a Place de la Concorde-jukkal vannak ilyen nagyra. Nekem az elképzelhető terek egyik legrondábbika. Aránytalan, bombasztikus, kietlen és pöffeszkedő. Ezen a téren minden olyasmi megszűnik, amit az ember a franciák gondolkodásában szépnek vagy vonzónak találhat. Ezen a téren a birodalmi gondolat orrfacsaró bűze terjeng. Ha ezt egy franciának megmondanám, mint ahogy a példádat követve meg is mondtam, akkor halálosan megsérteném. Hiszen nem látja, vagy nem szeretné látni, hogy mi pöffeszkedik benne ilyenre. Mint ahogy én is csak az oroszlánt látom. Ma is csak azt láthatom, hogy ezeknek az oroszlánoknak a háta meg a farka egészen fényesre kopott a hasonlóképpen csúszkoráló gyerekektől. Ami nem jelenti azt, hogy ne kéne akceptálnom, vagy ne kéne fontosnak tartanom az idegen ítéletét. Lehetőséget biztosít. Nem. Inkább arra kényszerít, hogy egészen váratlanul, kívülről lássam és más lélekkel éljem át a túlzottan ismerőst, és az idegen részvétlenségének a szemszögéből térjek vissza a saját élményeimhez. Ez a lehetőség.

Párbeszéd. Négy nap ezerkilencszáznyolcvankilencben – Digitális Irodalmi Akadémia - Petőfi Irodalmi Múzeum – Budapest, 2011.

Így mentünk az Országház felé.
Szentes pedig, mintha föltételezné, hogy az ekként összezúduló eseményekről más véleménnyel vagyok, és mégse óhajtaná másoknak kiszolgáltatni esetleges különállásom tényét, egészen közel hajolt hozzám, a Stark se hallja, közös izgalmunkban valahogyan belehajoltunk egymás arcába, most már én is világosan láthatom, mondta, a saját szememmel láthatom, hogy ennek a rendszernek vége.
Hogyne látnám, látom, válaszoltam, és elrántottam a fejem, csak azt nem tudom, hogy mi lesz ebből az egészből.
Az Országház sötét kupolája, a csúcsán világító testesen vörös csillaggal, amit alig néhány hónapja tettek föl oda, utunk tengelyébe került.

Bizonyára mulatságosan hatottam a rajztáblámmal, a tömött iskolatáskámmal, az este kivételes eseményeit sajátos családi tapasztalataimmal összhangba hozó, felelősségteljesen komoly ábrázatommal, mert e jövőre vonatkozó kétely olyannyira meglepte őt, hogy nevetnie kellett; ám ugyanabban a pillanatban, amikor eldönthettem volna, valójában miért nevet, valaki hátulról átnyalábolt, és egy tenyér erősen, puhán és melegen lefogta a szemem.

Már megint mondja a tanulságokat, már megint mondja a tanulságokat, kiáltozta Kálmán, ugrándozott, a kaszáló karjával csapdosott örömében, és zavartan állt a három gimnazista a péktanoncok között; de nem állhattunk, menni kellett.

A rajztáblát egyébként a téren, a Kossuth-szobor talapzatánál veszítettem el, Kálmán fölmászott, én utánamásztam, látni akartuk az egész teret betöltő embertömeget, amint eget reszkettető ordítással követeli, hogy oltsák el a csillagot, oltsák el a csillagot, és akkor, mint egy szemhunyás, minden lámpa kialszik a téren, csak a csillag világít a kupola csúcsán, az elégedetlenség robaja feldübörög, füttykoncertbe robban, fújolásba, majd hirtelen csend lesz, és ebben a csendben az emberek a fejük fölé emelt újságokból gyújtanak fáklyát, és mintha viharzó, csapongó, megkavarodó szél fújna át egy végtelen mezőn, az egész teret fényárba borító tűz föllobogott, áthullámzott, laposan ellobogott, elparázslott, kihunyt a fejek fölött a hatalmas téren, és újra gyúlt, újra terjedt, foltosan fölvillogott, szétterült, fehéren kavargott át a tűzvész, megint sárgás hullámokat csapott, és vöröslőn pislákolva hullott a lábak közé; az iskolatáskám pedig néhány óra múlva a Puskin utca és a Bródy Sándor utca kereszteződésében, az üres aszfalton maradt, ott, ahol Kálmán futás közben még beleharapva szilvalekváros kenyerébe, elvágódott egy tetőről lezúduló sorozat elől, és én azt hittem, ilyen ügyes, azt hittem, csak lekváros lett az arca.

Nádas Péter: Emlékiratok könyve. – 2. kiad. – Pécs: Jelenkor, 1994.

Úgy hozza az élet, hogy az ember felmenői között akadnak nem egészen makulátlan erkölcsiségű ősatyák, és mégis általuk, vagy velük együtt őshonos. Dédatyám negyvennyolcas képviselőként ült a régi Országháza puritán üléstermének padjában, ahová én alkalomadtán koncertet hallgatni járok, s akaratlanul is megnézem a helyét, amit egy régi képről ismerek. Aztán negyvennyolcas eszméit odahagyva, Tisza-párti képviselőként költözött át az új épületbe, a pompázatosba.

Nádas Péter: Évkönyv. – Bp.: Szépirod. Kvk., 1989.