NAGY LÁSZLÓ

NAGY LÁSZLÓ
(1925–1978) költő, műfordító

1976. április 6., kedd

Sütött a napocska, de nincs meleg. Árad a Duna. Levelesednek a fák, hamarosan eltakarják Tökvárost előlünk. (Ez Pest a Parlamenttel.) Ezután csak Lipison látszik. (Buda, vagyis a Gellérthegy s Várhegy.) Főztem kávét, megkíséreltem a verset (újat), írtam néhány sort. (…)

1978. január 6., péntek

este 1/2 7, Hunnia

M. csatakiáltással adta tudtomra az este, hogy megvan a kulcsom. Én tettem véletlenül B. bundazsebébe. – Ma egészen jól vagyok. Szerkesztőség: Hajdók J. a verseivel, Takács Imre egy pohár fekete kávéval. Nimród: Páskándi, Belohorszky, utóbbi elmondta a két kormány alkuját a koronával kapcsolatban. Taxival a Parlamenthez. A tömegtől csak egy pillanatra láttam a koronát. A főpapok mögött álltam egy oszlopnál. Sára S. jött partnernek. Sokat vártunk a beszédekig. Végezetül pezsgő, kis kardok szúrva az ennivalókba. A. körözött a tömegben, rám talált, „örvendek, hogy itt találkoztunk” – mondta. Ferit a miniszter társaságában láttam. Illyés Erdélyről vitázott, odalopakodott Rényi is. Segítettem Illyést egy-egy beszúrt mondattal. Eljöttünk Sárával, a nép helyett fekete autók az Országház körül. És kékek is. Átöltöztem, s máris jött Zelnik értünk, mindhárman a filmgyárba, a „Nyolcvan huszár”-t néztük. Kétórás film, szép, izgalmas. Az ugodi meszes története is benne, iszkázi búcsú. Ezt az egyik huszár meséli éjjel. A Rózsadomb étteremben kötöttünk ki, ott volt már Szőts István, aki nagyon fiatal még. Mondtam is neki, csináljon filmet. Mesélt 43-ban és 47-ben csinált filmjéről, az „Ének a búzamezőkről”. Még most sem mutatták be. Egész nap jól éreztem magam, nem fájt semmi, csak a lélek. Fél 12-kor haza. A tükörben igen fáradtnak látszom. Nagyot kell aludnom. Két napig szabad vagyok. Fél 1.

Nagy László naplója 1976, 1978. - Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi irodalmi Múzeum Budapest

Péter és Julcsa a lépcsők legtetején,
háttal a kapunak harangszavú délben,
seregek a fényben, százezer fő meg szekér,
aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk:
mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben
megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt,
látva a kenyeret, bort s az áldozat sugallatától
megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében
s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára:
AMIG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK – nem a miénk,
visszhangzik bennem, aki könyöklök ott egy lovacskán
s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is
távlata por, mert áthullhat minden rostán.
De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.

Nagy László: Az Országház kapujában (1946). – mek.oszk.hu