SZABÓ DEZSŐ

SZABÓ DEZSŐ
(1879 – 1945) író, kritikus, újságíró

Éjjeli beszélgetés

Engem nem hívtak meg az ünnepélyre. Pedig vagyok annyija a magyarságnak, mint akik ott szerepeltek: „főhercegestől”, miniszterestől, Sipőcöstől, mindenestől. Mi lenne szegény Magyarországgal, ha egyszer a szellem arányai és teljesítményei szerint kapnának megbecsülést a fiai! Mint Franciaországban, Olaszországban s más emberi országokban. Egyetlen szárnyveréssel belepottyannánk a huszadik századba. És az egész ellenforradalom, az egész kurzus mehetne tányért mosni Buenos-Airesbe.

Hétfőn éjjel tehát, hogy teli-hold rémült Budapest házai fölé, mondom: menjünk, tisztelegjünk a Kormányzónál. A halhatatlan, az örök magyar Kormányzónál.

Mentem. A Lánchídon megálltam. A hold összefolyt a Dunával s tündöklő elfolyásukban reszkettek a parti paloták, az öreg Gellért és a Vár. És én uj igézettel csókoltam rád csodálkozásom, gyönyörű Budapest. Mivé tehetne egy ilyen fővárost egy boldog és szabad nemzet! Mivé lehetne egy ilyen fővárossal egy önmagát tudó és szerető faj!

A Rudolf-rakpart sarkán egy elhagyott kutya vonított. Ugy jajgatott szegény, mintha az Egyetemi nyomda volna s most védte volna meg a kis Czakó Elemér. Megsajnáltam szegényt, adtam neki a lelkem filozófusabbik feléből: – Kutyuskám, ilyen az élet. Bethlen a világ, Klébi a trompf.

Az Andrássy-szobor táján halk világosság szűrte át az éjszakát. Ünnepi nagy díszben főpapok jöttek. A magyar katolicizmus turáni fötáltosai tértek meg zarándoklásukból. Ők most tették le hódolatukat a legélőbb Magyar lábához, most az éjszaka titkolásában. Mert ős keresztény törvény: hogy a jobbkéz ne tudja a balkéz jótetteit. Elül jött Glattfelder Álmos, utána sorban Rott Előd, Hanauer Kond, Schway Ond, Fetser Tas, Ernszt Huba, Szmrecsányi Töhötöm és Zadravetz Zoárd. Egy percre átcsapott rajtam a hála meleg hulláma. – Oh ős magyar Isten, akit koszos vogul kuzenjeink Numi Táremnek neveznek! Ime mégsem hagyod éhen a te hunnusi véreidet.

Kiérek a térre. Sehol egy falás szobor, csak éjszaka, meg éjszaka. – Ugy látszik, tévedés volt, – mondok – s felsőbb rendeletre visszaszivták. Vagy csak olyan kakaó-szobor volt az egész s megették az utcabéli gyermekek.

Hát a tér egy távoli zugában csak halványlik valami. Egy elbujt, magános zugában, ahol az az intézmény szokott állani, mely kánikulában is az árnyék jelzőt viseli. – Már csak megnézem, mi bántja ott az éjszakát.

Odaérek. Hát már mértéket vesz rólam a guta, úgy csodálkozom. Egy csomó hajléktalan fehér alak unalomból élőképet áll az éjszakában. A magyar elkámpicsorodás élő-halott képét. Rájuk szóltam szigorúan:

- Kendteknek is lehetne jobb dolguk, mint itt csufolkodni a szegény magyarokkal. Ha nem takarodnak, rögtön rendőrt hivok,

- Hívhatsz, fiam, akár kettőt is. Kőből vagyunk mi. Kövebb kőből már nem is lehetnénk, - mondta szomorúan az egyik alak.

- Csak nem kendtek a Kossuth- szobor?! - kiáltottam s Budapest minden harangja megkondult a szivemben.

- Hát mi volnánk egyéb, talán a váci mandátum? Bár az volnánk, mert akkor megsemmisítenének. De igy nekem, aki életemben becsületes, egyszerű Klauzál Gábor voltam: a végítélet túlsó csücskéig lehorgasztott fejjel kell keresnem valami lepattant nadrággombot.

- Bátyám még csak megvan valahogy. De nekem egy alumnusi diák pózában kell merednem, aki szitkozódik, mert kilopták zsebéből a cipót, - sóhajtott a fiatal Eötvös.

De én már nem hallottam semmit. Leemeltem a kalapomat, a főalak felé fordultam s a lobogó holdban feléje tartottam fellobogó szivemet:

- Oh Kossuth Lajos, kétszer szent a te nagy neved nekem, mert még anyám ajkától meleg. A te neveddel élesztgettek lelket belém bölcsős koromtól kezdve. Úgy szívtam be a te nevedet, mint forró hitét, minden reményét, titkon várt nagy igazságszolgáltatását egy elnyomott, meg-rabolt, megcsalt fajnak. A te telkedből lobbant át az első láng életembe, hogy elhivatásom útját járjam. Oh, szólj valamit hozzám, erősíts meg, mert fojt a ma és nehezek a holnapok.

Csodálatos változás történt a szobron. Üres szemeibe felragyogtak a régi lelket teremtő szemek. Termetén elömlött az élet hívó akarata. Megzendült a holtakat felkiáltó csodálatos hang:

- Eltorzítva is, elfátyolozva is: én vagyok Kossuth, ez eljövendő magyar Itélet. Én vagyok Kossuth, a detronizátor.

Ne szidjátok a művészt. Bizony mondom, ő ma a legbátrabb szókimondó

Magyarországon. Ilyenné kellett csufolnia bennünket, hogy legyünk égő szatira a hipokrita Ma arcába. Hogy dermedt ajkunk örök tiltakozással mondja nekik: hazudtok! Hogy torz testünk kősírása mondja meg a kizsákmányolt, kiturt, koldus magyarság bánatát. Hogy rettentő figyelmeztetés legyünk a kituró idegennek: - Vigyázzatok, Kossuth még izenni fog.

Mondd meg a ma törpe urainak, hogy egy nemzet nem követhet el senki és semmi ellen árulást: csak önmaga ellen. Mondd meg, hogy 1849 április 14-én nem mi voltunk az árulók. Az ítélő bírák voltunk mi s elcsaptuk a hűtelen, áruló idegen dinasztiát. Mondd meg, hogy azóta csak egy legitimizmus van ezen a földön. A magyarság öncélú szabad fejlődésének a legitimizmusa.

Mondd meg: hogy a világtörténelem legirtózatosabb árulása volt: belevinni a magyarságot a világháborúba a gyilkos német imperializmus s a rothadt osztrák monarchia érdekében. És nem fogja senki elmulhatni a nagy itéletet.

Mondd meg, hogy a legnagyobb történelmi bűn, melyet valaki most elkövethet: vérének ontására heccelni a megfogyatkozott magyarságot, bármi címen is. Kímélni a magyar vért; ez az első, legszentebb, áthághatatlan törvény. Az lesz az áruló, aki bármely jelszóval is: egyetlenegy magyar paraszt egyetlen vércseppjét kockáztatni fogja.

Mondd meg: engem nem lehetett megölni börtönnel, szuronnyal, akasztófákkal. De nem fognak megölni egy ószeri machiávellizmus apró ravaszkodásaival sem. Ahol egy magyar szájtól idegen száj elharapja a falatot, ahol egy helyről egy magyart kitúr a kegyes idegen, ahol meglopják a magyar munka jogát, ahol ínség fizet a magyar barázda gladiátorának, ahol a német szó aládöf az édes magyar nyelvnek:, ott mindenütt én lobogok fel a szivekben. Napról, napra árad, nő az én életem. Én vagyok az egység a magyar falu földtelenjei, a magyar gyár olcsó verejtékü küzdői, a magyar szellem tragikus álmodi, Amerika magyar bujdosói: minden szenvedő magyar közt. És mondd meg, hogy mikor minden szenvedő magyar szív meghallja minden szenvedő magyar sziv dobogását, uj honfoglalásnak uj hite leszek és Kossuth ismét izenni fog.

Szólt és én nem voltam többé én. Énem korlátai letöredeztek, az idő és a tér határai elomoltak. Egyetlen kétségbeesett végtelen ölelésben egy voltam minden magyar temetővel, minden magyar éhséggel, minden magyar bölcsővel. És megvonaglott az éjszaka s az anyag vak szive felmozdult a nagy igazságtételre. Vér folyt a holdba s véres lángokban zengtek fel az egek. És a hegyek fekete kórusa és a házak, az éjszaka titkos szájai, a föld, a magyar országgyűlés roppant palotája énekelni kezdtek. Mint viharos tavaszi erdő, csókos diadallal énekelték a nagy ígéretet, mint végítélet harsonái, irtózatos zúgással riadták az eljövendő itéletet:

Ha mégegyszer azt izeni...

Budagyöngye, 1927 november 8.

Esti Kurír, 1927. november 10.