SZABÓ MAGDA

SZABÓ MAGDA
(1917–2007) író, költő, műfordító

Egy vasárnap délelőtt elindultunk a Parlament előtti térre, a Rákóczi-szobor ünnepélyes leleplezésére. Az Alkotás utcából a Hegyalja útra fordultunk, onnan az Erzsébet-hídon („ne tarts lépést!”) a szállodanegyedbe. Itt a keskeny utcákon visszhangozva zengett a katonazenekar, az ablakok kitárultak, kíváncsi fejek néztek ránk felülről, minden bizonnyal külföldiek. S hirtelen én magam is úgy láttam az egész menetet: felülről, a most hármas sorokban menetelő katonákat, a századok élén lóháton egy-egy tiszt, a szakaszparancsnokok oldalt, kivont karddal. Lebegett, harsogott, életet és erőt öntött a könnyű léptekbe a muzsika, amely ha megszűnt, tüstént megszólalt a kürtös, egyik század trombitása a másiktól véve át a hangot, mintha az ütemnek, ennek a különös éltető szívritmusnak sohasem akarna vége szakadni.

Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának. – dia.pim.hu

A díszteremben egyébként annyi rokon és családtag áradt be másokkal, hogy nekem nem is jutott szék, ennek külön örültem, mert nem fogott engem semmi hely most, vártam, hogy mondják már ki a nevemet, lépjek el a díszasztal előtt, átvehessem a dobozt, és mehessek a büfébe, azt mímelni, eszem valamit, sietni szerettem volna én, azt éreztem, ha Sutu vagy Adélka vagy bárki feleszmél, és elvégzi helyettem azt, ami elvégzése nélkül nem merek többé Emerencre nézni, nemcsak ő hasonlik meg önmagával, én is. Sokáig együtt voltunk, ez volt életemben a legnagyobb protokoll, ennél csak az esti fogadás volt fényesebb, de az is furán sikerült, az is rímelt egy régi gyerekkori ábrándképre. Mindig szerettem volna nagyon hosszú ruhában nagyon sok lépcsőn úgy felmenni, hogy többen figyelnek, délceg vagyok, megnéznivaló. Ha van fals járás, ahogy van fals hang, én falsul jártam aznap este, görbén, boldogtalanul, elbotorkáltam a lépcsőkön, kezet fogtam, akivel kellett, aztán egy oldallépcsőn kisiettem a Parlamentből, annak a biztos tudatában, hogy a kórházba ugyan beengednek, még megjegyzést se tesznek a ruhám miatt, de ha pucéron ereszkedem mellé, vagy kérek kölcsön egy királyi palástot, Emerenc egyik öltözékben se fog rám pillantani.

Szabó Magda: Az ajtó. – Bp.: Magvető, 1987.