SZÉP ERNŐ

SZÉP ERNŐ
(1884 - 1953) költő, író, újságíró

…még az ég világos, a híd lámpáit már meggyújtották. Milyen meglepő a lámpafény a nappal és az este között. A parton a négyemeletes házak felett rozsdaszínű lesz a levegő, ezt a rozsdaszínű borulatot csak nagyvárosok felett látni. A parti gyárak kéményeiből tolakodik fölfelé a fakó füst, mintha a munka bánata menne az égbe. A parlament falai, tornyai sötétednek, ellágyulnak a budai hegyek vonalai, és a hegyekre épített villák finom cikk-cakkot rajzolnak az égre, mint az árnyjáték kis palotái az orfeumban. Kivilágított fehér hajó jön a Dunán. Utána széles fekete csónak vánszorog, két halász áll benne, meg-meghajolnak, mert eveznek. A hajó búg, és leeresztett kéménnyel búvik a híd alá.

Szép Ernő: A híd. (Részlet egy készülő könyvből) – Nyugat, 1914.8.

Emlékeznek még a kommünre?
Felejtsék el.
Én nem akarok semmit elmesélni, igen, körülbelül annyit, mint semmit, egy pihét, mely ide talált az én kabátom szövetére lebbenni.
Az Országház-téren vándoroltam át egyszer déltájban.
Micsoda csend volt ott az Országháztéren, micsoda nehéz és határtalan csend, mint egy óceán. Vasárnap szokott a Dunapart felé eső utcákon olyan csend lenni, mikor nincs üzlet, nincs törvénykezés, nincs közlekedés, mikor az uri lakosság Sváb- és Guggerhegyekre rándult és az ablakok meg vannak halva.
Jaj, abban az időben olyan csend volt mindig a szép városrészekben, mint a színházban, mikor elsötétedik a szünet és minden szem a függönyre mered. Mint a temetésen, mikor a dalárda tagjai rendezkednek, mielőtt elkezdenek énekelni.
A paloták az Országház-tér tájékán ugy állottak elnémulva, meghökkenve, igazán megkövülve. Hiszen mindig némák az épületek, és nem tudnak egy lépést tenni, nem igaz? De soha, soha igy megsemmisülve nem bámultak az időbe; azt a hatást tették az emberre, hogy most rögtön összeesnek.
A sárga forsythia-bokrok sápadtak voltak, sápadtak; féltek szint vallani, nem mertek örülni, letagadták, hogy süt rájuk a nap.
A verebek, a badar verebek csak imitt-amott «csivvantak a fákon, kapkodva a fejüket, s azonnal gyáván el is repültek. És a kósza rigók is, szegények, többet hallgattak, mint fütyöltek; akkor is halványan, hangfogóval eresztettek meg egy füttyöt, mintha el lenne tiltva nékik, vagy mintha nem volna kedvök életjelt adni. Pedig tavasz volt.
Tavasz volt, április közepe.
Ott jártam, a lépéseim hallgattam, mintha éjszaka volna.
Akkor jött szembe velem az az asszony. (…)

Szép Ernő: Hívjon fel holnap (részlet) – Színházi Élet 1929. 24. - 22. o.