TERSÁNSZKY J. JENŐ

TERSÁNSZKY J. JENŐ
(1888–1969) író, újságíró

Nem tagadom, kissé lenyom annak tudata, hogy mikor a nemzet ennyire bálványozott nagyjának emlékművét ünnepli, mint Kossuth Lajos, ne csupán a magasztaló zengzetek kórusába illesszem szerény hangomat, hanem akármily igazságérzettel, mégis profánnak tetsző megállapításokat tegyek erről a szoborról.

Minthogy azonban már előzetesen olvastam erről a szoborról, még a művészi megcsinálását illetőleg is komikusan szomorú dolgokat, ez merszet ad kissé. Több helyütt is találkoztam erről a szoborról azzal a véleménnyel, hogy töredelmes mélabúját az uralkodócsalád iránt való lojalitás kényszerítette rá megcsinálása idején, holott a magyarok lelkében másként él Kossuth Lajos. Azonkívül azt is olvastam, hogy jelenleg is dolgozott ugyanez a befolyás abban, hogy a szobrot eldugták a parlament terének a zugába.

Hát ezek a szempontok kétségkívül érintik a szobornak művészi oldalról való elbírálást is. Az elbeszélő része sem egészen mindegy egy szobornak, a hely pedig, ahová állítják, szintén nem melleslegesség.

Ám, a dolognak ezzel a szempontjaival könnyű vitába szállni. Annyi baja legyen ennek a Kossuth-szobornak, hogy nem a lángszavú szónokot ábrázolja és hogy nem a parlament előterébe került, ha különben jó szobor.

Erre aztán térek. Először hadd szereljem le ezt a két kifogást ellene. Ami a lángszavú szónok Kossuthot illeti, aki a nemzetét felrázta, jegyezzem meg rá, hogy ebből a felfogásból éppen elég rémesen rossz Kossuth-szobrunk van. Úgy, hogy egyenesen üdülés, nem ugyan a tettein bánkódó Kossuth, hanem az a másik, a:

«Tavasz elmúlt...»

nemzeti dalnak körömszakadtig bízó és hazájának kétségbeesetten mentséget kereső Kossuth Lajosa, akit én ebben a mostani szoborban látok s aki bizonyára a magyaroknak is, de a nagyvilágnak éppenséggel talán még magasztosabb és ismertebb alak, mint a nemzetét felzúdító államférfi.

Vállalom a kockázatot, hogy hipokriták szemében megbántanék egy nagy nemzeti érzést, amikor megállapítok valamit a másik nemzeti dal, a:

Ha még egyszer azt üzeni,
Mindnyájunknak el kell menni

Kossuth Lajosáról.

Egy történettanárom, a gimnáziumban, akinél még jobb magyar nem lélekzett, ezt mondta nekünk:

- Fiúk, szomorú dolog, de bizony a Kossuth-nótánkkal nem nagyon dicsekedhetünk. Már a szövegében benne van a magyarok végzete; hogy megvárták Kossuth második üzenetét, mielőtt elmentek volna az ellenség ellen mindnyájan. Másért, sokszor idegenekért, parancsra, vagy könnyelműségből, százszor elmentek meghalni a magyarok. De magukért mindig tétováztak. Ez a legkeservesebb vétkük. Sohsem tudni, ha 48-ban is az első tűzzel rohan mindenki végső körömszakadtig a muszkáknak, akiket ezer nyavalya tizedelt és olyan sokan sem voltak, hát ma egészen másként állnánk.

Valóban így van, hogyha már valami vállalkozást kudarc ér; akkor mementónak nem jó emlegetni. Sokkal értelmesebb a siker ábrázolása. Tehát jelen vonatkozásban annak a Kossuthnak ábrázolása, akinek nem szűnő küzdelme bizonyára annak a törhetetlen szabadságvágynak erejét mutatta meg nemzetében, amelynek nyomása végül is kiegyezésre és vele jobb napokra vezetett.

Szóval egyik kifogás elesnék. A másik sokkal könnyebben semmizhető ki, nehány szóval. Ez a szobor amilyen, sokkal jobb helyen van ahol áll, mintsem puha márvány formáival elnyomódnék a parlament kemény gótikájától. Talán a mögötte levő ház tényleg egészen megfelelő háttér lesz neki.

Még ez természetesen mind nem szigorúan vett művészi szempont. Mégis meg kell még toldanom egy harmadik, hasonló kifogással, amit már sehol sem olvastam. Ellenben ez nem igen cáfolható meg.

Valahogy önkéntelen reminiszcenciák támadnak egy másik, sok alakos fehér márvány műalkotásunkkal erről a Kossuth-csoportozatról. A Vörösmarty-szoborra gondolok és arra, hogy valamelyest ott is ránehezednek a mellékalakok a költő alakjára. Kivéve, hogy ellenkezőleg, mint ennél a Kossuth-szobornál. Vagyis ott jobbak a mellékalakok. De ami a főalakra való nyomásukat illeti, ott azt, nagyon menteni lehet a «Szózat» mintegy kicsit-nagyot együvé sodró, komor zengzetére való utalással, amit eszünkbe harsant.

Ám, ha valami ilyen demonstrálódnék ennek a Kossuth-szobornak az összeállításán is, ahogy afféle demokratikus beállításban szinte elveszejti Kossuth Lajost a szereplő kortársak közt, hát ez értelmetlen és nagyon bántó.

Nem vicc tőlem, hogy ahogy még előkészületben ott láttam ezt az embercsoportozatot itt-ott lepel alatt, hát az volt az első felrebbenésem, hogy talán majd Kossuth alakja fölibük kerül arra a nemtudommire, amihez támaszkodnak. Csak aztán láttam a tömbön a betűket. Nem! Így ez nagyon hamis. Hiszen még azok is, akik készek megnyirbálni ennek a nagy embernek nimbuszát, kénytelenek elfogadni a róla való elképzelésükben azt a föltétlen és társtalan magasságot, ahová őt nemzetének tömege emelte. Ez így, szobrászi, elbeszélő, szimbolizáló, bármi oldalról nézve nagy botlás. Ez hibája a szobornak különben úgy is, mint tisztán műalkotásnak.

Kezdjem hát ezzel a szemponttal efféle elbírálását.

Így, együtt, az egész alkotás, jó, hogyha megüti a közepes szobrok mértékét. Az a rezignáció a csoportozat alakjainak mozdulatain maga a komikumig menő egyhangúság. Síremléknek is túlzott volna. Ismétlem, így, együtt, az egész.

Mert külön-külön megszemlélve az egyes alakokat, például a főalak, nemcsak jobb minden más Kossuth-szobortársánál, de önmagában is meg lehetne vele elégedni.

Megint távol legyen tőlem minden olcsó vicc, de majdnem kézenfekvő ötlet, hogy nemcsak azzal volna segítve a dolgon, ha Kossuthot a többi alak fölé állítanák, hanem úgy volna egy kifogástalan Kossuth-szobrunk ha a főalak egyedül állna.

Tovább megyek. Ha például külön-külön megfelelő helyre széthelyeznék ezeket az alakokat, akkor többé-kevésbbé tűrhető szobrokká válnának. Vegyük, újra minden élc nélkül, ha például a Kossuth mellékalak Széchenyije odakerülne az Akadémia elé, rettentően rossz magányos társa helyére, akkor valósággal több volna egy rendes szobrunkkal és kevesebb egy rémségessel. Ugyanígy állhatnának meg a hátsó csoportozat alakjai is például Világosi csata címmel valahol, tűrhetően.

Így együtt az egész kirikítja a szobor megoldásbeli gyöngéit is. A művész felfogása, amely a csoport megkomponálásában mintha valahogy ki akarná egyeztetni az iskolás, régies, akadémiás aprólékoskodást, az újabb, talán Rodin, talán más nevével jelezhető törekvésekkel, legelőször a mozdulatokbeli egyhangúságon szúr szemet, mint félig sikerült kisérlet.

Természetes, hogy szörnyen érzik a művész küzdelme, hogy a művészetnek irányt szabó kárhozatos befolyások béklyói közt valami érdemeset adjon mégis. Ha tisztán maga tehetségét és legjobb tudását latbavetve csinált volna egy szobrot, az föltétlen, ezerszer jobb lett volna.

Velejében ezt mondhatnám erről a szoborról mindössze. Tegyem hozzá: enyhe kritikával.

Valóban mintha a parlament közelsége, a politika levegője képtelen volna jótékonyan hatni a művészre. Nem bírja el úgylátszik a művészetnek a jelen eseményeken túlnéző nemes pártatlanságát. Ezen a parlamenti Dunaparton vannak legrosszabb szobraink. Ehhez a Kossuth-szoborhoz lehetett volna valami remény. Tehát mellékkörülményeknek kellett közrejátszaniok, hogy mégis, ez is csak a gyönge műalkotásaink sorozatát szaporítsa.

Nem merek rágondolni azokra, akiknek hozzáértésére és lelkiismeretére van bízva Budapest istenáldotta helyének művészi felékesíttetése. Belátom, nagyon kényelmetlen és szánandó helyzetük lehet, kivált akkor, ha tényleg tudnának és akarnának valamit. Talán egyetlen enyhítő és biztató reménykébe kapaszkodhatnánk hogy ahhoz képest, hogy olyan menthetetlen rémségeket is felállítottak már Budapesten, mint a ligeti Rudolf királyfi a halaspiaci Petőfi, meg a királyi várpalota emberi és állati alakzatai hát valami-valami kis izlés, haladás, próbálkozás mégis csak áttöri magát itt-ott, persze nem illetékes hatalmi körök iniciativájából, hanem maguk a művészek verejtékezése és talán ilyenfajta, bármi ünnepzavaró de jóhiszemű és jótakaró zokszavak révén, mint a jelen szerény sorok.

Tersánszky J. Jenő: Kossuth budapesti szobra – Nyugat, 1927.22.

Teleki Pálról kell emlékeznünk, aki halk beszédével már életében is mindig fokozott figyelemre késztette hallgatóit s most örökre elnémulván, arra kényszerít, hogy mindazt, amit nekünk valaha mondott, egész lelkünkkel figyeljük. Teleki Pált veszi körül e percben emlékező kegyeletünk, akinek halála az élet egyik nagy alaptörvényét hirdeti: az önmagunkhoz való hűség törvényét.

Országgyűlési Napló, 1941. április 8.

A Parlament kávéházba megyek egy nap délfelé, hogy egy pikoló mellett azon gondolkozzam: látogassam-e meg feleségem nagybátyját, húsz pengő kölcsön erejéig, vagy tegyek kísérletet még egy szerkesztőségben, olyan kézirattal, aminek minőségét számba sem vették, mert elbeszélésnek hosszú volt, regénynek rövid?

Tersánszky Józsi Jenő: Nagy árnyakról bizalmasan. – dia.pim.hu