TORMAY CÉCILE

TORMAY CÉCILE
(1857-1937) író, műfordító

Autók süvítettek el mellettem. A magasban repülőgépek keringtek és röpcédulákat szórtak: „Diadalmas forradalom! Győzött a nép!" Cédulák a földön. Szavak a sárban.
A Parlament hatalmas szürke tömege, mint megkeményedett csipkés köddarab állta el a partot a Duna felé. Falában víziószerűen mosódtak el kifaragott ősi vármegye-címerek, régi magyar királyok szobrai. Alattuk kétoldalt kiömlött a tér a folyóig és a víz felett, a párába vesző budai háttéren egy kísérteties érclovag sejtelme körvonalazódott. Ferenc József nagy külügyminiszterének, Andrássynak szobra. Úgy rémlett, mintha megmozdulna a lovas. Mintha készülődnék, hogy megfordítsa lovát és elügessen innen bronzpatkók csattogásával, vissza, fel a Duna folyása mentén, látni, hogy vájjon medret cserélt-e a folyó, mely fekete erdőktől fekete vizekig felírta a földre azt, amit ő szerződésbe írt. Medret cserélt-e, elszakadt-e a sorsfolyó, a nagy Duna, az ősi kötelék Európa testén, hogy akadt ember, aki a kötelék hitlevelét el merte tépni?
Párák húzódtak a sárga ár felett. A megmérgezett város fátyolon át vetette bele képét a folyóba és megmérgezte a vizét. A folyó sodra pedig vitte a mérget és ki tudja, holnap talán már görcsökben fognak vonaglani a tájak, amelyeken átrohan.
Holnap... Ködbe veszett minden. A tér körül ködből dugták ki sokszemű arcukat a házak. Alattuk bekerítve fénylett az esőverte aszfalt. Emberek álltak rajta és tükröződtek. A házak ablakában is, a Parlament kőlépcsőjén a két bronzoroszlán között is emberek. Az órámra néztem, tizenegy óra volt. Megint jött egy autó. Aztán éljenzés hallatszott a kör közepéből és a többiek felett egy ember alakja emelkedett. A Parlament lépcsőjén állt sötét télikabátban, fején keménykalap volt, piros nyakkendője virított.
A hadügyminiszter. (…)
A katonák a Belváros irányába széledtek. A feltartóztatott forgalom torlódása elömlött a sík aszfalton. Kocsik nyargaltak. Kis csoportok mosódtak el az utcák távlatában. A tér lassan néptelenedett. Néhány rendőr posztolt még a Parlament alatt; a villanyos megállónál emberek álltak. A récenyakú asszonyság és a székely fiatalember is ott volt. Várakoztunk.
Az Országház épülete visszamerült komor csendjébe. A parton, a déli kapu előtt nem látszott többé a ködben a bronz lovas. Elment-e, ott volt-e? De mégis, mintha tétováznék. A túlsó oldalon, a Szent-Margit hídja felé sima volt a part a folyó mentén. Ott nem állt szobor soha. És az üres ködre a szemem mesét mondott. Egy fantomszerű, vérét vesztette óriás tart arrafelé, október 31-e óta. A mellét lőtték át, a szíve vére elömlött. Lassan halad, de odaér, – eljön a nap.
Mellettem a székely fiatalember és az asszonyság is a part felé nézett. Nem akartam szólni és mégis kimondtam: - Ott fog állni Tisza István szobra.
Az asszony rettentően megijedt. - Ne tessék ilyet beszélni. Nagyon gyűlöli őt a nép.
- De hát miért gyűlölik annyira?
- Ő akarta a háborút, az a katona is mondta, aki lelőtte.
- Ott fog állani a szobra.
- Még leütik ezért, – mondotta a székelybeszédű fiatalember. – Ma reggel a villamoson egy úr csak annyit mondott a feleségének: Szegény Tisza. Az utasok mégis felháborodtak és szidalmazták és megállították a kocsit és addig ordítoztak, míg a kettő leszállt. Nem szabad róla fennszóval mást mondani, minthogy gazember volt, meg hogy ő akarta a háborút, ő az oka a sok vérontásnak. Különben kiről lehet mást mondani, mint amit a Nemzeti Tanács akar? Károlyiról is csak azt szabad mondani, hogy egyedül ő mentheti meg Magyarországot. És ez az ő szabadságuk.

Tormay Cecile: Bujdosó könyv I.- Bp.: Singer és Wolfner, 1939.