VÁGÓ JÓZSEF

VÁGÓ JÓZSEF
(1877–1947) építész

Egy bácsim - nagy művészet- és Budapest-barát - látva, hogy már akkor mennyire érdekelt minden építés (titokban már tízéves koromban ezt a pályát választottam), egy napon magával vitt, hogy megmutassa nekem az Országház építését a Duna-parton. Messze a városon kívül volt, túl egy nagy ócska kaszárnyán. Még ma is emlékszem, hogy mily unottan és kifáradva érkeztem oda. A földúlt fapiacon nagy sár volt és irtózatos zűrzavar. Mindenfelé mély gödrök és magas földhányások, melyeket nagykerekű talyigák szinte végeláthatatlan sora hasztalan igyekezett elhordani, mert sáros munkások százai a gödrökből folyton új anyagot dobtak föl. Köröskörül fehér keresztekkel jelölt téglarakások sorakoztak glédában. Szanaszét gerendák, deszkák, vasrudak, mindenféle szerszám. Egy fészer alatt rengeteg cementes zsák, s mindenütt zavaros jövés-menés, izgatott kiabálás. Bácsim ragyogott. A tilos jelzés dacára buckákon, gödrökön, kőrakásokon, veszedelmes pallóhidakon át mindenhova magával cipelt és magyarázott. Szerinte ez lesz a világ egyik legnagyszerűbb újkori monumentuma: ő látta a terveket.
Lásd - szólt -, ott, ahol már kész az a sima betonalapozás, ott, az Alkotmány utcával szemben, méltóságteljes kupola fog emelkedni. Csúcsa száz méter magas lesz. Előtte két gazdag kőtorony, akárcsak a kölni dómé. E kupola alatt magas gótívekkel szegélyezett kerek csarnok lesz, mindenféle márványból és pazar aranyozásokkal. E csarnok ünnepélyes alkalmakra fog szolgálni, s hatalmas, talán a világ minden lépcsőházát fölülmúló följárat fog hozzávezetni. Ott, ahol már állanak a szálfák, ott lesz a képviselőház terme; szimmetrikusan a másik oldalon, ahol még csak most kezdenek ásni, odajön a főrendiház terme. Köröskörül persze pazar csarnokok, fogadótermek, irodák és minden, ami kell. Az egészet faragott kőből építik, gót stílben, mint az angol Parlament, de annál sokkal hatalmasabb. A Dunában tükröződve dominálni fogja az egész várost és szimbolizálni nemzetünk nagyságát, ezeréves múltját. Innen a Margit hídig, ahol most csak palánkok és fatelepek vannak, s azon túl, ahol pár piszkos gyárkémény füstölög, ott fog épülni a legszebb városrész, ragyogó palotákkal, tágas, fasoros utakkal. Egy világcsuda, meglátod!
Míg ő magyarázott, én azzal szórakoztam, hogy megbámultam a kotrógépeket, amint az uszályhajókból egész homokhegyeket köptek a partra. Mezítlábas utcagyerekek megmásztak a hegységeket, s a magaslatokról ülve lecsúsztak. Irigykedve néztem őket. Rajtam sajnos új nadrág volt.
Korlátolt kis gyermeki agyam sehogy sem fogta föl bácsim lelkesedését. Ellenkezőleg. Szomorú lettem, s minden kedvem elment az építészettől. Én még csak sarat, rendetlenséget, összevisszaságot láttam.

Vágó József: Városokon keresztül. – In.: Anne Lambrichs: Vágó József. – Bp.: Holnap, 2005.